Inspiráló dokumentum film a világ egy olyan szegletéből, ahol egy párt képviselője, aki vezetői pozícióra törekszik, nyugodtan kijelentheti azt, hogy a szent tehenek védelme majd meghozza azt az áldást, amitől az ország magától fel fog virágozni. Mondjuk, néha körbe nézve egy-két nevén nem nevezem média/hír forrás szalagcímein, lehet hogy ettől az állapottól mi sem vagyunk olyan nagyon távol.

Mindenesetre indiai alsó kasztbeli, ráadásul női újságírókból álló csoportjának pár évéről és tagjairól, valamint azok pár híresebb, média figyelmet kapó esetéről szól a film. Túlságosan mélyen egyik témájában sem merülünk el, inkább csak ízelítőt kapunk különféle helyzetekről, emberekről, úgy magáról India elszegényedett területeiről. Egyfajta teaser. Betekintés ismét egy olyan világba, olyan élethelyzetekbe, melyeket megtapasztalni azért szerencsére nekünk nem kell és remélhetőleg sosem fog kelleni.

A jelölést még értem, mert a téma tényleg figyelmet igénylő (mondom én ez így könnyű kényelemben a kanapémról úgy, hogy a témával ennél mélyebben soha nem fogok foglalkozni), szóval az érdemeit nem is vitatom el. De azért azt megjegyezném, hogy bőven láttam már jobb (nem csak hatásosabb) dokumentum filmet is.

Értékelem: 7

Műfaja: dokumentumfilm

De folytatódjon tovább a japán online film fesztivál '22. Egy kicsit a kedvem ugyan elment a nyugati véleményeket olvasva, de a környezet miatt, erre is szerettem volna sort keríteni.

Sajnos ez egy ízig vérig tv-film, minden tekintetben. Bénácska rendezés, egyszerű fényképezés, hullámzó teljesítményű színészi játék, eredeti ötletre áhítozó cselekmény, Cobra-11-et idéző "zenei" betétek. Talán csak a helyszín az, ami fel tudta dobni, az, ahogy bemutatja és ahogy belelátunk egy repülő téri "teljes" személyzet munkájába. Az ilyen betekintés, a függöny mögé néző koncepció mindig add némi pluszt az alap történethez.

A film stílusa végső soron dráma, de ez jócskán fel van vizezve vígjáték elemekkel. Konkrétan annyira, hogy a drámai szál, a film utolsó harmadába jelentkezik be azzal, hogy helló, én is itt vagyok. A humor része.. hát, ahogy mondottam tv-filmes, ráadásul japán. Szóval idétlen arcok, túl játszott gesztusok, esős kelős vagy a férfi üvöltözik a nővel jelenetek. Ez egy max 70-80 percben sem az általam kedvelt kategória, az plusz 20 perc már kicsit zavart.

Ettől függetlenül a már említett reptéri betekintés miatt két részletben elvoltam vele.

Értékelem: 5

Műfaja: vígjáték

Szintén a japán online film fesztivál '22 lehetősége révén kerítettem sort a következő filmre is. Némi egészséges mazochizmus révén számítva és kicsikét várva is arra a "kultúrsokkra" amire a fesztivál élő szereplős alkotásainál "tartok". Elég csak a borító képre ránézni.

Hát, megkaptam. Érdekes merülés volt egy távoli világ kis rejtett szegletében, melynek ugyan az első fele erősen kizökkentő volt, de a vége felé már a lelkem is megkapta azt a muníciót, amivel kezdeni is tudott valamit. Szóval ha ajánlani nem is tudom, megbánni azért nem bántam meg a végig nézését. Annak ellenére sem, hogy egy mára már túl sokszor látott felnövés történetet mesél el. Szerencsére tud és mer is egyedi és nagyon is sajátos maradni, novella feldolgozása ellenére, vagy éppen azért, érződik a rendező keze, hozzáállása vagy legalább a fiatal kora ezen a filmen. Lassú tempójú, színes karakterrel tűzdelt kis világba nyerhetünk bepillantást, japán vidéki környezetébe és az abban felcseperedő, félénk kislány önmagvalósításába.

Persze a környezet, ez a modern japántól elszakadt kisvárosi élet és benne élő egyéniségek annyira messze állnak tőlünk, hogy nekem legalábbis kicsit nehéz volt az apa karakterén kívül bárki mással is azonosulni (még többször megérteni). A színészi játék is hol a túljátszott, hol a teljesen elfogadható között mozgott, de érezhetően itt erősen kisarkított karakterek köré szőtt direkt stílusról lehet szó, sem mint "bénázásról".

Ami nagyon tetszett az a visszafogottság, amivel a karakterek motivációja, háttértörténete tálalva van. Sokszor egy pillantás, egy hosszan kitartó csend, vagy pár elejtett mondattal is, nagyon sok mindent el tudott számomra mesélni, és bár sok mindent kellett utána képzelnem, kicsit olyan volt, mint ha az adott novellát olvashattam volna.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma

Nézz a lábad elé, fejed fel ne emeld körbe nézni a való világban! Légy engedelmes, ne ábrándozz!
Rabszolga.
Aztán egy nap, feltűnik egy lány aki felfelé zuhan.

Lenyűgöző koncepcióval rendelkező anime egy ketté osztott világról, ahol az egyik számára a gravitáció pontosan ellentétes irányú, mint a másikban. A vizualitás, a nézőpont csere, ahogy egyszer zuhanunk, máskor emelkedünk, rendkívül jól lett megvalósítva. Egyszerre szédülünk bele a látvány világba, vagy abba, hogy az agyunk éppen próbálja átfordítani a képet és összerakni a látottakat.

Sajnos azonban az egésznek van egy kezdő filmes beütése. Adva van egy egyedi koncepció és egy nem túl eredeti cselekmény. A mondanivaló még csak csak elmegy, van egy 1984 Orwelles beütése, egyszerre szól az elnyomásról és a szabadság vágyról, szól a szerelemről, a különbözőségek, egyéniségek fontosságáról. Semmi kiemelkedő vagy új, de ez a része még valahogy működik. A történettel és a karakterekkel már nagyobb gondok vannak. Az előbbi egy unalmasabb disztópia sztori, nulla alapozással és még kevesebb katarzíssal, amit egyedül a fent említett hangulat tud csak eladni. Az utóbbi pedig, majdnem hogy nem létezik. Papírmasé karakterek, eredeti ötlet nélküli üres vázak, amiket max a jól megszokott klisé tud "feltölteni", mozgatni előre.

A másfél óra így egy kicsit unalmas és fárasztó. Az ötlet megérhetne egy egész estét filmet, esetleg egy sorozatot, de a megvalósítás maximum egy rövid filmnek menne el. Szóval átgondolandó, de ha van rá időd, akkor csak ez az agytorna a fordított világokkal, megérhet egy (ingyenes) megnézést: japán online film fesztivál '22.

Értékelem: 6

Műfaja: rajzfilm, kaland, dráma

Ballada egy igazi tragédiáról. Így kezdődik a film, és nem véletlen, hogy a címválasztás nem Diana. Ugyanis akármennyire arra számít az ember, hogy a hercegnő halálát megelőző napokról lesz szó, némi foreshadowingon kívül, teljesen más tragédiáról mesél.

Nem ismerem Diana életrajzát, nagyjából abból táplálkozom csak, amit gyerek koromban hallottam. Így bár hallottam, és tudtam, hogy nem nagyon illett a királyi családba, de a film közbe előkeresett BBC-s interjú, ahol nagyon őszintén beszél a szülés utáni depressziójáról, önképzavaráról, betegségéről, még így is meglepett.

A film, egy ilyen időszakot jár köbe, belekényszerítve minket a főszereplő visszás érzéseibe. Rendkívül zavarba ejtő kamerakezeléssel, színészi játékkal (jó értelemben), szövegkönyvvel, és zenével alátámasztva ezt az érzést. A jazz és klasszikus zene kettősségét megtörő (vagyis inkább abba beépülő) zajok és zörejek végig feszültségben tartják a nézőt, nem különben a főszereplő viselkedése. Depressziós, zavart elmeállapotba nyerhetünk betekintést Kristen Stewart olyan lenyűgöző alakításán keresztül, ami alapján az az Oscar jelölés szerintem simán díjra is váltható.

A film minden esetre erősen a 2016-os Jackie-re hajaz. Nem kimondottan élvezetes nézni, maga a film története, cselekménye nem igazán létezik, minden a színésznő játékának, a karakter érzelmeinek van alárendelve. Ebben piszok erős, de csak ebben, így azért ajánlani, csak a fentiek ismertetésével merem.

Értékelem: 7

Műfaja: életrajzi, dráma

Oscar bemelegítésnek egy 2012-es győztes, és azóta is, ez engem miért érdekeljen dokumentum filmmel kezdek. Ha már ennyire dicsérik, lássuk miért.

Nos, a történet egy felemelő mese egy hazájában ismeretlen zenészről, akinek dalai Dél-Afrikában egy egész nemzet és a forradalom, kis (erős?) túlzással élve, himnuszai lettek.

A dokumentum film remekül végig vezet ezen a hihetetlen történeten, jól adagolva az információkat, fenntartva az emberben a kétségeket. Az eleje kicsit nekem feszengve indult, kicsit túlhypeoltnak éreztem a címszereplő körüli "felhajtást", de ahova a film felénél eljutunk, amit a 98'as tömeggel bemutatnak, az tényleg megható volt.

Nem akarok bele olvasni, mit hagytak ki, mit fényeztek túl, ez így önmagában egy remek élmény volt, könnyes szemmel de hatalmas vigyorral az arcomon álltam fel a film elől, jóval többet kapva annál, mint amire az elején számítottam.

Értékelem: 7

Műfaja: dokumentum, életrajzi, zenés

Ha már 2016 óta csinálom ezt, miért most hagynám abba a 6.nál? Igaz, most se a díjátadó, sem a listában látott nevek zöme nem túlzottan érdekel. De az elmúlt pár évben olyan dokumentum és kisfilm felhozatalt kaptam a fősorod mellé, hogy legalább ennyiben idén is bizakodom.

Szerk.: ide később még úgyis leírom, hogy mi is lett az idei év konklúziója.

FreddyD blogja: http://blogolkodom.blog.hu/. Ha lesz élőblogolás nála, akkor talán esetleg fenn maradok megnézni, ha nem, akkor másnap letöltés és beletekerés. Ha jól látom ezt idén is csak az ABC-n és csak amerikában lehet majd nézni majd hivatalos módon élőben.

A korábbi 'A jelölések, tippek és vélemények" Oscar bejegyzéseimhez hasonlóan, ez a posztot is folyamatosan az átadó napjáig frissíteni fogom. Linkelni a felsorolt filmekről írt véleményemet csak az első megemlítésénél fogom megtenni.

A jelmagyarázatom alul is megtalálható: szE = szerintem nyerni fog (a tippem), * = akit én szeretnék nyerni látni.

Tovább a teljes lista:

Bár még egyszer újra akarom nézni a Prestige-et, de ezt a kört, más kiválasztottakkal nem játszhattam be. A Szentjánosbogarakat tartják a második legjobb animénak, a Casablanca pedig hát, szerintem már említettem párszor, ez a felzárkózás elsősorban miatta és  az Aranypolgár miatt van. Nos, ez utóbbi, egy kicsit csalódás volt. Legalábbis nem azt hozta amit vártam. Úgyhogy egy kicsit tartok a mostani kiszemelt miatt.

A történet faék egyszerű, nincs túlbonyolítva. Alapvetően a romantika (sokkal inkább egy szerelmi háromszög) köré épít fel egy visszafogott, angolosabb kémfilmes hangulatot, a még francia, de már németbarát kormány uralta Casablancán, ahol a náci hatalom elől bujdosó menekültek sorsába nyerhetünk betekintést a helyi hatalom által megtűrt szórakozóhely, látszólag politika semleges tulajdonosa szemszögén keresztül.

És bár igazából sem a szerelmi, sem a kémfilmes, sem a háború ellenes szál, nem a legkidolgozottabb, mégis ezek valahogy olyan összhangot teremtenek, hogy kicsit sem csodálkozom azon, hogy ez a film ilyen sikeres és emlékezetes lett. Tetszett. Nagyon is. Persze ehhez kellett a jó forgatókönyv író, ami a A félelem bérje alap helyzetéből, érdekes és izgalmas karakterek révén, egy érdekes helyzetképet tárt elénk. Hiszen a városban nem csak a náci rémuralom ellen menekültek, de maga a rezsim tisztjei és katonái is tiszteletüket teszik. És ez a helyzet, valamint a kimondott és kimondatlan fenyegetések, rendkívül feszült hangulatot adnak a történéseknek.

A színészek remekek, Ingrid Bergman gyönyörű, Humphrey Bogart kőszívű cinikus karaktere a film végére árnyalódik. A zene szép, a fényképezésbe nem tudok belekötni, a vetített háttér a párizsi jelenetet leszámítva nem lóg ki. A rendező ráadásul magyar (de láthattunk az M, egy város keresi a gyilkost filmből is magyar származású színészt szerepelni)  a statiszták és mellék karakterek zöme valódi háborús menekült, és az készítési időpont 1942, az az év, amiről a film is szól. Ezzel a háttérrel, még borzongatóbb hatása van a látottaknak.

És most már ezt a dallamot is tudom, hogy honnan van:

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, romantikus, háborús

Az eredeti francia filmet nem láttam, pedig alapvetően eredeti párti vagyok (erre rá tud erősíteni az Intouchables (Életrevalók) és a Den skyldige (A bűnős) is, meg ami még ami nem jut eszembe), de úgy hallottam, hogy nagyszerű remake lett a CODA, úgy hogy ezt kerítettem sorra.

És milyen jól tettem. Nagyon szerethető és megható filmhez volt így szerencsém. Nem találja fel a spanyol viaszt, egy "egyszerű" felnövés történet, ahol a főszereplőt visszatartja az önmegvalósítástól a családja, családtagjai utáni gondolkodás és felelősség. És persze van benne szerelmi szál, ahol a két fiatal közös munkára lesz kényszerítve, ahol először összevesznek, aztán jöhet a szerelem, vagy a család nehéz helyzete, akik a film egy pontján elveszítik munkájukat. Aztán minden szép és jó lesz. Annyira tipikus, hogy még a kötelező montázs jelenet sem maradhatott ki belőle.

Mégis, annyira szerethető, annyira érzelmes, hogy egyszerűen jó nézni. Remek zenével, szép fényképezéssel, megható színészi játékkal (és hogy kik játsszák ezeket a szerepeket, az a remake legnagyobb előnye az eredetivel szemben). Persze a téma is rásegít a szimpátiánkra, hiszen egy süket család és annak egyetlen épp hallású tagja van a középpontba állítva, ahol a lány egyedüli kiugrása az énekhangja lehet. Igen, ez így leírva is nyálas, mégis megfelelő érzékenységgel sikerült mindezt a rendezőnek átadnia. Sok sok könnyedséggel, humorral, és az ezt kiegyensúlyozó, megható, erőteljesebb pillanatokkal. Igen, azért van benne a meghallgatás a végén, vagy az a jelenet, mikor az apa énekelni kéri a lányát, hogy sírjál, de a fenébe is, el is éri a célját.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma, zenés

Watchlistemen ott figyel már egy jó ideje, de valahogy nem volt kedvem művész film elé ülni. Bár tény, nekem vagy az rémlett, hogy sokkal hosszabb, vagy akkoriban egy 2 órás elvont film, nem tűnt túl megugorható lécnek. Aztán teljesen a véletlen elém sodorta Netflixen, és most megvolt hozzá a kedvem.

Az első perc, ahogy kezd a film, tudatosítja benned, hogy oké, akkor ez egy ilyen film lesz. Aztán nézed tovább, és egyre többször mormolod a fogad alatt, hogy "mi a fasz?".  Készültem rá, hogy elvont lesz, de hogy ennyire egyedi stílusú, ennyire idegen, mégis a maga világában végig következetes agymenés, arra nem. Nem nagyon éltem át hasonló filmélményt, és azt kell mondanom, hogy rettentően élveztem.

Valahogy az atmoszféra, a sajátos karakterek, a színészek ennyire tárgyilagos játéka, teljesen átadja és már-már valóságossá, hihetővé teszi azt a világot, ahol ha nem találsz magadnak párt 30 napon belül, akkor vagy kihajtanak az erdőbe levadászható vadként élni tovább, vagy átalakítanak egy olyan állattá, amilyent választasz magadnak. A főszereplőt például homárrá. És ezt te elfogadod, sőt teljesen természetesnek veszed.

Természetesen a párválasztás sem a megszokott formában történik.. A kapcsolat keresés mellőzi az olyan kispolgári dolgokat, mint a szexuális vonzódás, itt a maszturbálás, merevedés, anál szex, ezek pusztán csak eszközök vagy hozadékai az eseményeknek, kivannak rekesztve a társkeresésben. Párt csak úgy fogsz találni magadnak, ha találsz valami közös kapcsolódási pontot. Mind a ketten sántítotok, spontán orrvérzés, vagy egy rosszul látás, közös idegen nyelv vagy érdeklődés valamelyik tudomány ág miatt, ez az ami számít.

Persze mindez úgy hajlítgatva, hogy az beleférjen a rendező szándékolt társadalom kritikájába amire nem fogom azt hazudni, hogy tisztán megértettem, mit is akart nekem mondani, de a módszer, amivel és ahogy ezt tette, az nagyon is bejött.
Külön pont a smink nélkül is gyönyörű Léa Seydouxért, akinek a törékeny szépségű arcáét a Death Stranding óta rajongom

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma, romantikus

Szerintem ezt a filmet mindenki Ridley Scott miatt nézte meg. Hát, én nagyon haragszom a rendezőre azért, amit az Alien világával tett, úgyhogy részemről nem. Ellenben a főszereplők között Jodie Comer, a helyszín pedig a középkor, szóval jöhet.

Nos, a film két aspektusa mellett elég nehéz elmenni. Az egyik a Vihar Kapujának felemlegetése, a másik pedig a középkori metoo billogja.  Tény, mindkettőben van igazság. A metoo szerintem kicsit túlerőltetett jelző a történetre, de az írók (vagy rendező) sem tett ez ellen a látszat ellen, sőt. De erről később.

A Rashomonhoz való hasonlat, engem már jobban érdekelt. Annak a filmnek, a technikai megvalósítása mellett, a különböző szemszögekből bemutatott történet volt a legnagyobb erőssége. Azóta is láttunk már ilyent, és a mostani film sem váltja meg ezzel kapcsolatban a világot, de azok az apró részletek, ahogyan ez az egész meg lett valósítva, na, az már igen. Mert bár a 3 szemszög mind stílusában, mind történet elemeiben némileg eltér egymástól, de a legnagyobb különbségek az apróságokban rejlenek. A harcos nézőpontja kicsit darabosan, egyszerűen lett bemutatva, ellenlábasa története ellenben sokkal színesebb, könnyedebb, szabadabb. Mint ahogy a két ember is különbözik. A kis kedvenceim viszont azok az apró megnyilvánulások, hogy melyik nézetben ki az aki először megszólalt, ki az aki más szavakat használt, aki körül a szereplők egy kicsit máshogy viselkedtek, az remek volt.

Aztán jött a harmadik nézőpont, a szájbarágás és a metoo. Igen, a "The truth" kiemelése volt a legnagyobb hibája a filmnek. Részemről ugyan inkább csak ízléstelen és felesleges, de tény, hogy itt kezdett el erősen didaktikussá válni a történet mesélés. Én úgy érzem, hogy kellettek ezek a jelenetek, mert bár a másik két nézőpontból is sokszor csak tárgyként vagy státusz szimbólumként kezelték a női karaktert, de az ő nézőpontjából, ez sokszorosan rémisztőbb volt.

Az, hogy a három nézőpont lényegét vették el a kiírással, azon túl tudtam tenni magam. Ugyanis a három történet, nem csak azért mert ugyan arról szól, nem különbözik egymástól. Mind a három nézőpontban tudjuk, hogy megtörtént az eset. A lényeg azon van, hogy ezt ki, hogyan dolgozza fel. És az bizony, a már fent említett apróságokkal, nekem teljes volt a kép. És nem is lehetett volna ennyire teljes, ha nem egy ilyen remek színész csapat asszisztál hozzá. Nem fogok túl nagy pontot adni a filmnek, mert bőven voltak hibái (a "The truth", a film hossza, és úgy önmagában az összhatás), de amit a színészektől kaptam, az a finom, apró gesztusokban eltérő játék, az egyszerűen remek volt.

Ahogy maga a korszak, a díszletek és a fényképezés. Engem a középkori kosztümös film mindig le tud venni a lábamról, és filmben ilyen helyszíneket (vár, hadszíntér, sáros falvak, középkori városok és trón termek) ebből a korból, már nagyon régen kaptunk. Sorozatban jobb a helyzet, de egy kompaktabb filmben számomra kicsit erőteljesebb a hatás. És persze meg kell említenem a film címét adta utolsó párbaj jelenetet. Hát ott leesett az állam. Ott sajnáltam csak igazán, hogy tavaly hanyagoltam a moziba az új filmeket (úgy rémlik ez már volt moziba vetítve).

Értékelem: 7

Műfaja: akció, dráma, történelmi

Mivel alapból jól elvagyok a musical-ekkel (bár elsősorban inkább az elvontabbakat szeretem (Sweeney Todd, Repo! - A genetikus opera, The Rocky Horror Picture Show), de azért a klasszikusabbakkal is egész jól elvoltam, mint a Singin' in The Rain, vagy a nagy szerelmem, a La La Land. Szóval ha már Spielberg is méltónak találja a West Side Story-t újra feldolgozásra, akkor én is teszek egy próbát velük. Kezdve az eredetivel.

Fú, hát ezt a véleményemet sem fogom büszkén mások felé lobogtatni. De magamnak meg minek hazudjak? A film negyedét kénytelen voltam végig pörgetni. Kezdjük ott, hogy végtelenül hosszú volt. A történet egy rövidített Rómeó és Júlia történet, csak a két család helyett két utcai banda kap szerepet. A jelenetek száma (ha nem számítjuk azt a kevés tölteléket, és az átvezetéseket), három. Egy utca és banda bemutatás, egy táncest és a párbaj. Mindez 2 és fél órán keresztül.

A másik, ami a legfontosabb lenne, a zene és az ének. A zenének egy hatalmas előnye van, erre később a pozitívumoknál visszatérek. Az ének viszont kiakasztó. A fent említett filmek sem arról híresek, hogy nagyszerű énekesek, gyönyörű énekhangok csodákat énekelnének, de a zeneszöveg, az előadás stílus legalább érdekesek és emlékezetesek. Itt? Nem. 2 ismert szám van benne, ezekre még azt is mondom, hogy helyük van egy musicalbe. A többi generic, érdektelen, felejthető. És az előadás stílusa? Jó esetben két nyávogó macska, ahol ráadásul az egyik alá is van szinkronizálva.

A színészi játék taszító, és ehhez nem csak a túljátszott színpadias és néhol gyerekes játék tesz hozzá, hanem a két vakolatnyi fekete smink is amit a "bevándorló" főszereplők magukra kaptak. Azt még csak csak megértem, hogy a táncos lányka lehet nem tud úgy énekelni, ahogy a rendező akarja (bár a többiek sem tudtak, nem tudom, miért erőltette akkor azt az egy énekhangot), de hogy hihető színészeket/táncosokat miért nem lehetett ezekre az egysíkú egyszerű karakterekre találni azt nem értem.

De nézzük ami jó volt. A táncok izgalmasak és látványosak, nagyon dinamikus és színesek. A vége felé már színtelenedik, de ott már a hangulat is komorabb. Mondjuk pont ezek a részek voltak azok, ahol már-már Michael Jackson megjelenésére vártam, annyira az ő stílusa volt ez a tánc. A kamera kezelés, a vágás, az áttűnések pedig bár kicsit színpadiasak, jól állnak ennek a félig valódi félig színpadi képnek.

Szóval élvezni nem élveztem, és bár voltak értékelhető pontjai is (főleg, hogy nélküle nincs La La Land), egyszerűen nem tudok elmenni a negatívumok mellett. Az utolsó pontok alapján értem Spielberg lelkesedését, így technikai szemmel kíváncsi vagyok az ő verziójára is, de ha nem talált jobb színészeket és nem változatot (és miért változtatott volna) az énekeken, az új megnézésére valószínűleg csak erősen kényszeredve fog csak sor kerülni.

Értékelem: 4

Műfaja: krimi, dráma, musical

Kicsit (nagyon) le vagyok maradva 2021-el, nem mintha túl sokat ért volna ez az év. Épp ezért nem is tartottam összesítést, nincs értelme, az évem nagy része sorozatokkal és imdb top250-el telt el. De lassan majd jön az Oscar szezon, úgyhogy elkezdek felzárkózni. No nem mintha, a mostani műnek esélye lenne az előbb említett díj közelébe kerülni, sokkal inkább, mert talán ez egy jó átvezetés lehet a tavalyi évre.

Nem is tévedtem sokat. Az elmúlt év(ek) problémáira erősen reflektáló szatíra, érintve a világ végét, a popkultúra, politika és legfőbb képen a közösségi média világát. Mindez erősen túlzón, az emberi hülyeségre építve.

Ami nagyon tetszett, az a film kettőssége. A korábbiak alapján (amiről nagyjából tudtam, vagy sejtettem), egy Idiocracy féle komédiára számítottam. Mint kiderült, ez így nem igaz. A film egy nagy adag saláta, mely tartalmazza a korábban említett vígjáték faktort, de megvan szórva egy adag katasztrófa film zsáner adalékokkal, kapcsolati "drámá"val. Nem, nincs egy percre sem komolyra véve, de mégis van egy jó adagnyi feszültség benne. A hangulat, na, amit annyiszor emlegetek, megvan.

Sajnos azonban egy kicsit túl lett húzva, nyugodtan lehetett volna, főleg az utolsó ebédlős jelenetnél kicsit meghúzni a nadrágszíjat. Azért ennyire nem voltak jók ezek a karakterek, a családi és egyéb kapcsolati szálak nem voltak annyira jól megírva, hogy ne tekerjen az ember bele a lényegi részhez.

A kikacsintások viszont (sajnos) nagyon is működtek. A patrióta csatorna alternatív valóságával idehaza is kőkeményen arcon vagyunk csapva, de tetszettek az olyan apróságok is, mikor a magát "ex millitarista"-nak való nézelődő magabiztosan állítja, hogy az ott nem visszafordulás, hanem pályára állás.. ő ért hozzá. A több millió "orvos" és "kutató" országában élve (tudom, ugyan ez van a világon mindenhol máshol is), ahol mindenki mindenhez ért, ennyi kis odaszúrás kellett.

A problémák nagy részét én ugyan kerülöm (pl nem lubickolok a közösség média legújabb bugyraiba (megmaradtam régi fórumokon, engem érintő dolgok/ismerősök face, discord egyéb csoportjaiban)), de még én is találkozom velük olyan szinten, hogy felszínesen tudjak a film által ezen problémákhoz csatlakozni. Aztán lehet pont azért tetszett, mert felszínes a viszonyom ezekkel, és a film is felszínesen bánt velük, lehet. Én nem bántam.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma, sci-fi

Egy éve nagyjából beletekertem magyar szinkronnal, hogy jó lesz ez egy kis nosztalgiának, de annyira kivetett magából, hogy végül letettem róla. De rajta maradt a watchlist-emen, amiből most kisorsoltam, szóval erőt vettem magamon, és nekiültem még egyszer. Ez úttal eredeti nyelven.

Nos, vagy a hangulatom került a helyére, vagy segített, hogy nem a "félkegyelmű" kistestvér részbe ugrottam bele kíváncsiságból, hanem az elejétől kezdve néztem, de most simán tudtam rajta szórakozni. Szerencsére a túltolt ökörködések viszonylag kevés időt vettek el, a helyzet komikumok pedig nagyjából működtek.

Az "érzelgős" jelenetekbe azért nem ártott volna beletekerni, és a 110 perc is bőven elég lett volna 90-nek is. Michael Caine kisugárzása simán vitte a filmet, és bár forgatókönyvben, cselekményben, de még a szereplők közti kémiában is a Maverick, mint hasonló téma, mérföldekkel ráver erre a filmre, azért egy laza kikapcsolódásnak ez is bőven megfelelt.

Értékelem: 6

Műfaja: vígjáték, krimi

Az a klisés összefoglalás, amivel illeni szokták ezeket a filmeket, itt hatványozottan igaz. Ez egy film azoknak (és azokról), akik imádják a mozit és a filmeket.

Kicsit nehéz is megfognom, miért volt rám ilyen hatással. Nem a technikai vagy filmtörténelmi ismereteinkre hagyatkozik a film, hanem tisztán az érzelmeinkkel, zenével és hangulattal játszik. A cselekmény lényegében egy felnövés történet egy fiú szemszögén keresztül arról, hogy nőtt fel a mozi szeretete mellett, milyen hatással volt rá a kisváros és annak mozigépésze, ki apja helyett is apja volt.

Az egyszerű történet és a kisváros, valamint annak lakói annyira egyediek, a hangulat annyira nosztalgikus, hogy kicsit sem lepődtem meg azon, hogy a film önéletrajzi ihletésű. Ebben a tekintetben talán az Apám és fiam kicsit jobban tetszett, de meg kell hagyni, ez is erősen hatott rám.

Mindezt olyan egyszerű eszközökkel, hogy a cinikus énem azt mondja, hogy ez így kevés. Kevés a kikacsintás a filmes világra (lényegében csak az idő múlását és pár korai esemény szimbolikájaként vannak csak jelen), nincs sok technikai bravúr, sőt, a vágás, kifejezetten rossz volt. Igaz, ehhez hozzá tartozik, hogy a jótanácsokra hagyatkozván, a theatrical cut-ot néztem meg. Nem bántam meg, mert mint kiderült, abból a kamaszkori részből vágtak ki majdnem 1 órát!, mely a film leggyengébb része. Legalábbis az a rész az, ami nagyon leült, és ahol a nosztalgia varázsból a legtöbbet vesztett.

A politikai szálak épp csak érzékeltetve lettek, a film ipar felé megtett kritika épp csak nagyon halkan a háttérben jött elő, úgyhogy szinte semmi nem volt benne, ami oly remekművé tehetné az egészet. Mégis, a hangulat, a zene (jó, Morricone, milyen legyen ha nem nagyszerű?), a nosztalgia melyet végig szinte a sajátomnak éreztem (pedig nem), rendre megríkatott.

Lehet hogy csak szerencsés hangulatban ültem le elé, de ez így most nagyon jól esett a lelkemnek.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, romantikus

Kis kellemes agykikapcsolós vígjátékra vágytam, és erre úgy emlékeztem, hogy pont az.

Végül is nem tévedtem. Bár meg kell hagyni, így 37 évesen, azért nagyon másként éltem meg, mint anno 23 évvel ezelőtt. Kicsit sajnálom is, hogy elmúltak azok az ártatlan évek, ahol jóízűen tudtam egy ilyen filmen szórakozni, pedig komoly elvárásaim nem igazán volt. Igaz, az még ezen felül is jobban meglepett, hogy ez mennyire sikeres volt a maga korában. Legalábbis bevétel tekintetében. Lehet tényleg más idők voltak azok ott 2001 előtt.

A történet rém egyszerű, már már karácsonyi film minőség. Adott egy apa, ki munkájából adódóan rendre lemarad a fiával tervezett eseményekről. Így hát a gyerek szülinapi kívánsága, hogy az apja egy teljes napig képtelen legyen hazudni. És a kívánság teljesül.

Mivel a férfi ügyvédként dolgozik, és ahol tud, csak hazudik, így érthető módon, ez teljesen romba dönti az életét. De mint egy szép tanmese, pont ez kell ahhoz, hogy rájöjjön, milyen rossz apa és milyen rossz férj is ő valójában.

A színészkedés túljátszott, a mellék karakterek műanyag bábuk. Azt meg kell hagyni, hogy a harsány poénkodás viszont még most is sokszor elérte a célját. Nincs mire haragudni, nincs mit felmagasztalni, egy 80 percnyi ökörködés, melyet el lehet nézni, és melyen e lehet szórakozni.

Értékelem: 6

Műfaja: vígjáték, fantasztikum

Lebuktam, nem bírom az Indiana Jones filmeket. Viszont a Mementó féle gondolkodtató thrillereket imádom. Emlékszem, hogy voltak a filmmel bajaim anno fiatal egyetemistaként, mikor láttam, de már nem emlékszem, hogy pontosan mi.

Most már tudom! Gyorsan leszögezem, a film több tekintetben is remekmű. A nyitó jelenet sor már biztosítja (már ha már láttad és értetted a filmet), hogy itt bizony minden mozzanat meg van komponálva. Nem kell belemennem,  hogy reprezentálja ez a pár perc nem csak a főszereplő halványuló emlékeit, de a film konkrét szerkezetét. Csak erről a pár percről oldalas elemzéseket lehet találni az interneten (jó egy kis túlzással).

Ahogy a film további része is hasonlóan fel van építve. A problémám tehát nem itt van, annál sokkal kispolgáribb. Az élvezeti faktor. Ami a Tenetnél is zavart emlékeim szerint. Értem én a filmet, csak nem hat rám úgy, ahogy kéne. Élvezem a technikai, dramaturgiai megoldásait, de magát a teljes alkotást, egy kicsit kevésbé.

Nem fanyalgás, nem sírás és panaszkodás, pusztán csak egy vélemény. Nem bántam meg az újra nézését.

Értékelem: 7

Műfaja: misztikum, thriller

Watchlistem következő állomása pont az a film, amit magamtól is simán megnéztem volna, ha szembe jön. Mint a Free Guy esetén, ránézésre tudod, mit fogsz kapni.

És tényleg. Aki látott már életében thrillert, annak túl nagy meglepetéssel nem fog szolgálni a film. Cserébe viszont, egy szépen felépített thrillert kapsz.

A film ügyesen játszik a kételyekkel, az egyik percben egyértelműnek látszik, hogy mi zajlik itt, de a következő pillanatban már ki is derül, hogy nem így van. NemTom NemHardy (Logan Marshall-Green) tökéletesen hozza azt a karaktert, akivel a néző egyértelműen azonosulni tud, az első percektől kezdve hideg fejjel, kétkedően figyeli a szektásodott baráti körét, együtt kiabálva a nézővel, hogy itt valami nincsen rendben.

Majd jön a hangüzenet és a teljes összeomlás (ami a helyszín körülményei miatt, csoda hogy nem jött el korábban). Nem egy világmegváltó, újszerű alkotást, de egy lassan építkező, feszültséget és kételyeket fenntartani képes thriller-horror-t kaptunk.

A rengetek foreshadowing és John Carroll Lynch jelenléte garantálja a film végét és a csavart, így szerintem másodszori nézésre is kb ugyan azt tudja adni, mint elsőre, így az újranézés inkább csak hangulat függő, a történet nem igényli.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma, misztikum, thriller

Ha megnézted a trailert, pontosan tudod hogy mit fogsz kapni. Én is azért ültem be elé, mert éppen erre volt szükségem. Egy laza, vicces, szerethető kis naiv alkotásra, mely kikapcsol egy röpke időre. És ezt meg is kaptam.

Túl sokat tényleg nem lehet elmondani. Ryan Reynolds a szokásos karakterét hozza, és én még továbbra sem unom, Jodie Commer tekintete és mosolya még mindig meg tud bűvölni engem.

Nem vagyok streamer követő, de a kikacsintásokkal így is tisztában voltam, bár sajnos azon kívül túl sok utalást, játék paródiát azért nem tartalmazz a film, ebből a szemszögből kicsit többet vártam. De az ami van, az bőven megállja a helyét a történetben.

Van pár cameo, köztük a legjobb mikor az a pajzs előkerül, ott jól esően felnevettem. És, nagyjából ennyi. Jól szórakoztam.

Értékelem: 6

Műfaja: akció, kaland, vígjáték

Kicsit felemás érzésem van a filmmel kapcsolatban. Először is, ez egy remek dráma, klasszikus tragédia, mind a karakterek, mind a fordulat(ok) tekintetében. Mármint annyira klasszikus, hogy bizonyos elemei felfedezhetőek nem csak Shakespeare korszakából, de bőven a görög tragédiák idejéből is. Mindez az NDK korszakban, egy Stasi titkos-ügynök szemszögén keresztül látjuk megvalósulni. A helyszín "új", a recept öreg. Öreg, de működik. Nagyon is.

Ami viszont nem teljesen ülepedett még le bennem, az a főszereplő úgymond felmentése. Értem, hogy bizonyos szemszögből ezt lehet úgy is nézni, de van itt két problémám. Az egyik, hogy mi mégis csak egy olyan embert követünk végig, aki 30 éves sikeres pályafutást tudhat magáénak abban a rendszerben, amit ha az én korosztályom már éppen meg is úszott, de a szülők és nagyszülők révén, pont eleget hallott ahhoz, hogy a film végét, kevésbé, vagy legalábbis kétségek között fogadja.

Másrészt, a főszereplő nem pusztán a feléledő embersége okán tette amit tett, sokkal inkább a vágy, az elérhetetlen szerelem vezette késztetés. Ami még lehetne akár romantikus is (gondolom ez volt a cél), de számomra inkább hasonlított az Éjjeli féreg főszereplőjének a beteg ragaszkodásához, sem mint egy klasszikus jóemberré váláshoz.

Szóval igen, kicsit bajban vagyok az érzéseimmel, de a film rám mért hatásaival, pont ezek miatt, tisztában is vagyok. A hangulat sötét és depresszív, a megvalósítás, a színészi játék remek (kiemelvén Wiesler karakterét, ahogy az érzelem mentes ragadozó arc lassan emberivé válik), a történetet és hangulatot alátámasztó zene pedig még egy ideig velem marad.

Érzelmeket, lelki vívódást kiváltó darab, garantált beszéd téma ott, ahol a kényes téma nem ugrasztja össze az embereket. És amúgy egy remek színpadi mű lehetne belőle.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, misztikum, thriller

A mások életét rengetegen ajánlották már, így nem is volt kérdéses. A diktátort pedig olyan régen láttam, hogy a Földgömbös jeleneten kívül, nem is rémlik belőle semmi. De Chaplin film, könnyed rövid kikapcsolódást várok, a témáját tekintve jó adagnyi paródiával.

Nos, már előre gyűlölöm magam azért a pontért, amit adni fogok. De sajnos, ez a film, nálam nagyon félre csúszott. Tudom, hogy 1940-ben készült, ahol a világnak még fogalma sem volt a koncentrációs táborok valódi szerepéről, és hiába a háború kezdeti napjai és a rengetek szörnyű hír a gettókról és a zsidó üldözöttekről, de a film, hiába a komoly üzenete, jórészt bohóckodásból áll, mely Hitlerből próbál gúnyt űzni. Ez még nem is lenne nagy baj, ha nem 2 órán keresztül tartana, vagy legalább sikerülne érdekesen megoldani.

Sajnos nagyon kevés értékelhető részt találtam benne. Az első 10 perc háborús jelenete lenyűgöző, a látványos trükköket nézve már már örömmel vettem, a hátra maradt időt. Aztán az utolsó 20 percig, szinte nem történik semmi. Két szálon halad a történet, az egyikben a diktátorok halandzsáznak, a másikban a zsidók rettegnek. Néha elő kerül némi Chaplinre jellemző fizikai humor (néha=ritkán), de egyik szálon sem történik túl sok minden, ami vagy látványos vagy elgondolkodtató, de legalább emlékezetes lenne. A lufi Föld továbbra is kivétel.

Ha volt egy poén, ami betalált, jött egy ökörködés, ami elvett az élményből. A két diktátor egymással kiabálós ebéd jelenete volt a legalja, konkrétan ott fogalmazódott meg bennem, hogy ez az én listámon a 4 pont definíciója. Aztán az utolsó 10 percben megtörténik a szerepcsere (meglepő módon nem erre épített a film), és a monológ. Ez, és az első 10 perc mentette meg csak a filmet.

Egy ártatlanabb kor (végén) született, a témájához még mindig kicsit naiv (vagy csak optimista?) alkotás, bár azért már bőven árnyékot vettet rá az emberiség szégyene. Nem is fogok rá haragudni, nem is lehet miért, de újra megnézni, biztos hogy nem fogom. Úgyhogy átlagolok.

Értékelem: 6

Műfaja: komédia, dráma, háborús

Még 2016-ban, a Retroshock filmajánlása keretében került fel a watchlistemre. Mivel nem mindig ütközik a véleményem Kenny-ével, és a lehúzó vélemények az IMDB-n nem éppen túl csábítóak, így egész idáig pihent a watchlistemen. De a random.org most úgy döntött, elég volt.

Először is gyorsan lezavarnám azt, aminek sok köze nincs pontozásomhoz: Hayden Christensen. Ahogy azt korábban is már állítottam, van potenciál az emberben, csak a szerepválasztása nem az igazi. Nos, ezt most kicsit árnyalnám, mert ez a szerep választás jó volt. De bakker, a hangja és az arca, mintha minden másodpercben csak nyávogna és siránkozna. Még akkor is, mikor nem. A hanglejtése, a szavak formálása.. Nem tudom, de most (is) kifejezetten irritált.

Azonban a filmben, meglehetősen pozitívan csalódtam. Alapvetően szeretem a világvége hangulatú filmeket, és a horrorba is elsősorban azokat díjazom, melyek inkább sejtetnek, sem mint premier plánba tolják a jumpscare-eket. És meg kell adni, az eltávozottak hátramaradt árnyai, simán az első kategóriába esik bele.

Tény, nem a legeredetibb ötlet, a színészek terén sem mutat fel túl sokat, és nem fogunk napokig a film végén agyalni és vitatkozni. De a hangulat, ahogy egy szempillantás alatt, eltűnik a földről szinte mindenki, és csak az árnyékuk marad hátra, valamint az a lelket szorongató nyomás, ahogy a fizika törvényei összeesküdnek a hátra maradottak ellen, azért, hogy végül őket is ellepje a sötétség és a sötétséggel érkező árnyak, nálam működött. Egy egyszer hátborzongató élménynek legalábbis bőven elég volt.

Értékelem: 6

Műfaja: horror, misztikum, thriller

Úgy látom 2018-ban lemaradtam Margot Robbie-ról itt Budapesten. Pedig úgy látom a Klinikák felé össze lehetett volna futni vele.

Nem tudom hogyan került fel a watchlistemre, szerintem csak Margo miatt. De az biztos, hogy látván a közepes értékelését IMDB-n, és a lesújtó véleményeket, önszántamból nem néztem volna meg. Pedig nem volt ez annyira rossz. Mármint a forgatókönyv pocsék, de hangulatában, ez a szegény ember Guy Ritchie filmje.

Elsősorban karakter párokra és párbeszédekre koncentrál, a történet pedig egymás mellett párhuzamosan, időnként egymást keresztezve halad előre, hogy a végén egy túl erőltetett magyarázatba megmutassák ugyan azt, kicsit más szemszögből. De mint említettem, a forgatókönyv nem a legjobb. A párbeszédek (a tanár és a pultos lányt kivéve) nem működnek túl jól, karakterekből kevés van (konkrétan 4 meg egy haknizó Mike Myers). De legalább azok sem kötnek le hosszú távon. A csavarok pedig, spoiler nélkül, a vége feleslegesen el lett húzva, a páros csavarra pedig ideje korán rá lehetett jönni, sokat amúgy sem számított. A motivációs "csavar" meg mehh, ott virít a plakáton.

De ezek ellenére is képes volt szórakoztatni, mindezt a következő pár apróság segítségével: elsősorban Margot Robie és Simon Pegg bármilyen alibi hülyéskedését el tudom nézni a végtelenségig. A másik pedig a stílus. A film szerintem súrolja a neo-noir műfajt, igaz csak alulról. Ezekhez még hozzájárul a jó zene választás és a színpompás képi világ Ez utóbbit elsősorban a magyar helyszínek szórakoztató mivoltja, másrészt pedig a neon fényes éjszakák látképe dobja fel. Szóval egynek simán bevállalható. Vagy kettőnek ("Én értettem az utalást... " copyright LM). Max a végén, a nővérkés csavarnál, nyugodtan ki lehet kapcsolni a filmet.

Értékelem: 6

Műfaja: krimi, dráma, thriller

Tehát végre Billy Wilder, kit már annyiszor kihagytam. De ezt a filmet muszáj volt megnézem, annyiszor láttam a címét, annyira ismerem a kezdő jelenetet a hullával a medencében, annyira ismert módszer lett a halott monológja, melyet egy kis csavarral amúgy az általam nagyon kedvelt de jócskán alul értékelt Letaszítva című film is, egy kicsi ugyan kifordítva, de átvett (na meg az Archer sorozat, meg még sorolhatnám).

Na de a sugárút. A fent említetteken kívül, semmi mást nem tudtam róla. Ezért is ért nagyon pozitívan, hogy a film egésze Hollywoodról szólt. Arról a korszakáról, melyről bár még messze túl keveset tudok, azért az elmúlt 2 év felzárkózása, bőven nyújtott annyi alapot, hogy át tudjam érezni, meg tudjam érteni. És nem csak arról beszélek, hogy felismertem benne Buster Keatont, vagy hogy ráéreztem, mely egyéb rendezők, írók, színészek töltöttek be valós vagy éppen saját karaktert a történetben, hanem azt is ismerősnek és ismerősnek hatott, hogy milyen mértékben változott meg a filmes műfaj, a színészek és rendezők helyzete és megítélése, vagy akár a legendák hanyatlása és elfelejtése.

A színészi játék kicsit kétoldalú, vagy a visszafogott, vagy az erősen túljátszott oldalt képviseli, és ez elég sokszor kényelmetlenné teszi a filmet, bár nem kétlem, hogy ilyenkor pont ez is volt a rendező szándéka. Főleg az utolsó jelenetet látván. A lélektana a karaktereknek még zavarba ejtőbb. Konkrét esettanulmányokat látunk itt kibontakozni az egyes szereplők esetében.

Nem mondom, hogy ez így 2021-ben sorsfordító filmélmény lenne, de még most is csodálattal kell adóznom az előtt, hogy milyen remekül össze lett rakva ez a film. A forgatókönyvet nem tudom nem dicsérni, a szövegkönyv nyelvezete élvezetes, és a karakterek, főleg a két író személye, friss és újszerű, még most is. Valahogy sikerült a kliséket úgy felvonultatni, hogy ne tűnjenek annak. Egy értékes látlelet egy korszakról, és bár talán nem öregedett olyan jól, mint kellene, de egy filmrajongónak, főleg ha van a régi filmekkel már némi kapcsolata, tényleg ajánlott darab.

(jaj, most esett le a film címe.. alkony!)

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, film-noir

Úgy vagyok, hogy Mads Mikkelsennel bármit megnézek, még akkor is, ha a dán filmekkel, nem ápolok túl nagy barátságot. A az Ádám Almáit és A vadászatot szerettem, de a Még egy kört mindenkinek-kel már voltak gondjaim. A Zöld hentesekről pedig nem is szeretnék beszélni.

Elégé kerültem a trailereket és a kritikákat, és így sikerült komolyabb prekoncepciók nélkül neki ülnöm a mozinak. Az a kevés, amire azonban számítottam, be is jött. Mikkelsen egy profi, a dánok pedig még mindig furcsák. A filmet belengi a fekete humor, a hangulata a történtekhez méltóan komor és drámai. Az a kevés felüdülés, amit a néhol saját kliséjük karikatúrájaként viselkedő karakterek adnak, szükséges is a kiontott vérmennyiség és a háttérben hol elrejtett (a zseni és az ukrán múltja), hol direkt elénk tárt drámák súlyát könnyítendő.

Ahogy prohardveren is megjegyezte Major Lion fórum társ, a legérdekesebb aspektusa (a dánsága mellett), hogy ez lényegében egy bosszú film, ráadásul olyan, melyben mertek valami újat, váratlant előhúzni. A történet rugója az eseményeket mozgásba hozó ok-okozati láncolat és a véletlen kettőssége.

A film legerősebb jelenetei ezekből fakadnak, főleg, mikor az utóbbi, azaz a véletlen faktor előtérbe kerül. Alapból, még ha be is tudjuk képzelni magunkat a szereplők világába, rendkívül rideg, mikor rájövünk, hogy a megalapozott bosszú valójában miből/honnan indult ki.

A felvetett témák mindazon által talán kicsit bővebb kifejtést igényelhettek volna (ennyi volt a bajom a Druk-kal is), és az utolsó 5 perc is elégé kilóg (kicsit hihetetlen az addig történtekhez képest), de ezen hibái/hiányosságai ellenére is, rendkívül érdekes film és remek filmélmény.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, komédia, dráma