Az a klisés összefoglalás, amivel illeni szokták ezeket a filmeket, itt hatványozottan igaz. Ez egy film azoknak (és azokról), akik imádják a mozit és a filmeket.

Kicsit nehéz is megfognom, miért volt rám ilyen hatással. Nem a technikai vagy filmtörténelmi ismereteinkre hagyatkozik a film, hanem tisztán az érzelmeinkkel, zenével és hangulattal játszik. A cselekmény lényegében egy felnövés történet egy fiú szemszögén keresztül arról, hogy nőtt fel a mozi szeretete mellett, milyen hatással volt rá a kisváros és annak mozigépésze, ki apja helyett is apja volt.

Az egyszerű történet és a kisváros, valamint annak lakói annyira egyediek, a hangulat annyira nosztalgikus, hogy kicsit sem lepődtem meg azon, hogy a film önéletrajzi ihletésű. Ebben a tekintetben talán az Apám és fiam kicsit jobban tetszett, de meg kell hagyni, ez is erősen hatott rám.

Mindezt olyan egyszerű eszközökkel, hogy a cinikus énem azt mondja, hogy ez így kevés. Kevés a kikacsintás a filmes világra (lényegében csak az idő múlását és pár korai esemény szimbolikájaként vannak csak jelen), nincs sok technikai bravúr, sőt, a vágás, kifejezetten rossz volt. Igaz, ehhez hozzá tartozik, hogy a jótanácsokra hagyatkozván, a theatrical cut-ot néztem meg. Nem bántam meg, mert mint kiderült, abból a kamaszkori részből vágtak ki majdnem 1 órát!, mely a film leggyengébb része. Legalábbis az a rész az, ami nagyon leült, és ahol a nosztalgia varázsból a legtöbbet vesztett.

A politikai szálak épp csak érzékeltetve lettek, a film ipar felé megtett kritika épp csak nagyon halkan a háttérben jött elő, úgyhogy szinte semmi nem volt benne, ami oly remekművé tehetné az egészet. Mégis, a hangulat, a zene (jó, Morricone, milyen legyen ha nem nagyszerű?), a nosztalgia melyet végig szinte a sajátomnak éreztem (pedig nem), rendre megríkatott.

Lehet hogy csak szerencsés hangulatban ültem le elé, de ez így most nagyon jól esett a lelkemnek.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, romantikus