A blockbusterek és multiplexek árnyékában manapság egyre több régi klasszikus kerül terítékre. Gondolom nem csak idehaza, mert külföldi nagy alapítványok támogatásával újítanak fel (nem a Lucas féle "felújításról" beszélünk, hanem ténylegesen a hang és a képfelbontás javításáról) régi kópiákat. Mindenesetre nálunk ezekből évek óta kerül pár havonta egy a kisebb, öregebb mozikba.
Személy szerint nagyon örülök ezen lehetőségnek, hiszen volt szerencsém megismerni ezeket a patinás hangulatú mozi termeket (régen opera/színház termek lehettek?) és nem utolsó részben olyan örök kedvenceket láthattam széles vásznon mozis mély dübörgős hangzásba, amit eddig piciny laptopocskámon vagy az otthoni TV-n volt szerencsém csak megnézni (tudom, tudom, van a piacon lapos tv és 5.1-es hangrendszer, de azért mozi teremben, mégis csak más).
És a legnagyobb öröm, hogy nagyon régi elmaradásaimat tudom részben olyan közegben bepótolni, amilyenbe a készítői azt megálmodták.
Részben. Mert nehezen tudom elképzelni, hogy abban a világban, mikor egy-egy film csodát jelentett az emberek számára, kétlem, hogy a feszültséget erősító csendeket már akkor is heveny emésztések és csámcsogások szimfóniája törte meg, és egy-egy izgalmasabb akció jelenet alatt hátulról beszűrődő, a közelmúltban becserkészett lánykának meghódításának történetét, volt szerencséje meghallgatni a filmre kíváncsi nézőnek. Bár bunkók és nassoló függő emberkék gondolom akkoriban is léteztek.
Ettől elvonatkoztatva, be kell vallanom, nehéz mozis élmény volt a Volt egyszer egy Vadnyugat. A film rettentően hosszú, és az átlag néző számára néhol nagyon müvészieskedő. Hosszúra nyújtott snittek (de sosem álló képek) teszik próbára az ember türelmét, melyek nagyobb részében, nem a karakter, hanem egy arc redői, a táj zord vadsága és legfőképpen a felszólaló dallamok azok, melyek mesélnek. Főleg, ha az a dallam, egy bizonyos szájharmonikáé. Aki látta az Alien című filmet, egyből a vészadás hangja juthat eszébe. Hangos, idegeket tépő éles sikoly és sírás keveréke. Külön hátborzongató a végén, mikor kiderül, miért is szól ez a dallam. Hátborzongató, szörnyű belegondolni/átérezni, és mégis zseniális.
A színészi játék és a történet sem mutat teljesen egységes képet. Egyrészt tudom, hogy ez a vad és sok szempontból túl romantizált vadnyugati világtól vesz úgymond végső búcsút, mely közben nem rest fejet hajtani a régi nagyok előtt. Ha jól tudom, direkt jeleneteket vettek korábbi híres filmekből (ahogy később mások is merítettek ebből a klasszikusból). Ennek megfelelően klisék egész hadával találjuk szembe magunkat. Természetesen alaposan átforgatva Sergio Leone sajátos tálalásával.
A színészek kiválogatása nagyszerű. Henry Fonda főgonosznak több mint meglepő (akkoriban gondolom sokkoló), Jason Robards hozza a vagány lókötő karaktert, aki természete folytán pozitív példakép ugyan nem lehet (mondjuk ebben a világban nincs fehér vagy fekete, csak szürke (és fekete)), mégis ő a legdinamikusabb feszültség oldó szerepelő. Bronson tökéletesen hozza azt a szerepet, amire született. És itt van Claudia Cardinale, aki csak úgy ragyog ebben a koszos világban. Csak megszólalni ne szólalna meg. Ha nem ilyen, csapódik az árral karaktert írnak neki, még egy erős női karakterrel is több lenne a film, így viszont elégedjünk meg a látvány okozta gyönyörben, és felejtsük el a többit.
A történet, ha nem is túl bonyolult, ezer féle aspektusból megvizsgálható. A netten cikkek és elemzések hada fejti ki minden apró történés jelentését és lényegét. Rengetek olyan jelenet található a filmben, mely miatt senki nem fogja elirigyelni tőle a klasszikus jelzőt. Érdemes utána olvasni! Hibái is vannak bőven, és bevallom, nézés közbe, nem volt az a katartikus élmény, ami miatt MA azt mondanám, ez klasszikus. Ha igazat olvastam, a maga idejében sem volt a legnagyobb sikere. Ez tipikusan az a film, amelyet érdemes többször megnézni, és ha úgy adódik elbeszélgetni róla az ismerősökkel vagy elolvasni az okosabbak véleményét és elemzését, hogy a teljes valójában láthasd az alkotást.
Értékelem: 7
Műfaja: western
