A Filmszerész Filmklub keretei között került vetítésre a Kino moziban, Alfred Hitchcock méltán híres, 1954-es alkotása, a Hátsó ablak.

A filmet felvezette és véleményezte Kovács Gellért, kit általában olvasni, ritkább esetben hallgatni is szoktam. Így élőben tehát számomra ez egy igazán egyedi szeánsznak ígérkezett, bár voltak félelmeim. Tartottam tőle, hogy ez a több mint 60 éves film, sokat veszített egykori fényéből. Tartottam kicsit attól, hogy a közönség, mint a korábbi mozis élményem során, elvesz az élményből. Illetve egy hangyányit tartottam tőle, hogy a film utáni "beszélgetés" hozz pár kínos hallgatást és egymásra nézést.

Nos, a film tényleg veszített fényéből, de nem ott ahol gondoltam. A közönség egy két tagja tényleg ott nevetett (és oldódott fel), ahol pont ki tudott zökkenteni a filmből, bár szerencsére kevesen és halkan voltak, végül gyorsan ki tudtam zárni a fejemből őket. És igen, a nézők hozták azt a passzivitást, amit a rendező úr is kinéz belőlünk, de szerencsére Gellért rutinosan vette át a hangadó szerepet és zárta le a "beszélgetést" amikor kellett. Összességében nagyon nem bántam meg ezt a kitérőt.

Ugyanis ez a film, a moziért létezik. Vagy a mozi létezik ezért. Eltelt 60 év, és a film, nincs rá jobb szó, nézeti magát. A megvalósítás lenyűgöző, lélegzet elállóan részletes és aprólékos. A szövegkörnyezet lendületes, nyelvezete a kicsit modorosabb megszólításokon kívül teljesen modern, és ami a legfontosabb, érdekesek. A színészi játék az egyik, amin észrevehető a korszak, melyben keszült, és sajnos a suspense, azaz a feszültségkeltes az, amire fentebb értettem, hogy veszített fényéből. Kicsit túl lettünk hajtva, klisés erre fogni, de tényleg magasabban van már az ingerküszöb. 

A film, mint azt számos kritikából és beszámolóból már előre megtudtam, egy mozi allegória. A legelső jelent, ahogy a kamera belép a szobába (mozi terembe), kinyílik az ablak (a vászon) egy közös udvarra, majd végigpásztázza a szomszédok nyitott ablakán, bepillantást nyerve azok életének egy-egy pillanatában, visszaadja azt az érzést, ahogy mi böngészünk egy-egy film között.. A nézőt a főszereplő testesíti meg, a nézői passzivitást, hogy mi csak szemlélői vagyunk a látottaknak, a főszereplő tolószékbe kényszerítése segítségével reprezentálta Hitchcock. Nem szeretnék erről mély elemzést írni, megtette ezt ezer más (amúgy sem ez a célom itt).

Az egyértelmű hasonlatok felett is, rengetek apró részlettel szolgáltathat a film. Az egész udvar, egy hatalmas, aprólékosan berendezett színpad. Miközben a kamera vándorol egyik szobáról a másikra, az egész életre kell. Nem csak a fókuszban lévő elemek, de a háttér is. Jelentéktelen szobákban folyik az élet, egy apró kis szerviz utcán keresztül kilátunk a főutca 4x4 méterére, ahol taxik közlekednek, iskolás csoportok haladnak el, zöldségesek pakolnak ki. Minden apró szeglete a színtérnek él, minden mozog. Összehangoltan, gondolom pontosan úgy, ahogy azt a rendező megálmodta. Már ez az apróság teljesen odakötött a vászon elé.

 Értékelem: 8

Műfaja: misztikum, thriller