Ballada egy igazi tragédiáról. Így kezdődik a film, és nem véletlen, hogy a címválasztás nem Diana. Ugyanis akármennyire arra számít az ember, hogy a hercegnő halálát megelőző napokról lesz szó, némi foreshadowingon kívül, teljesen más tragédiáról mesél.
Nem ismerem Diana életrajzát, nagyjából abból táplálkozom csak, amit gyerek koromban hallottam. Így bár hallottam, és tudtam, hogy nem nagyon illett a királyi családba, de a film közbe előkeresett BBC-s interjú, ahol nagyon őszintén beszél a szülés utáni depressziójáról, önképzavaráról, betegségéről, még így is meglepett.
A film, egy ilyen időszakot jár köbe, belekényszerítve minket a főszereplő visszás érzéseibe. Rendkívül zavarba ejtő kamerakezeléssel, színészi játékkal (jó értelemben), szövegkönyvvel, és zenével alátámasztva ezt az érzést. A jazz és klasszikus zene kettősségét megtörő (vagyis inkább abba beépülő) zajok és zörejek végig feszültségben tartják a nézőt, nem különben a főszereplő viselkedése. Depressziós, zavart elmeállapotba nyerhetünk betekintést Kristen Stewart olyan lenyűgöző alakításán keresztül, ami alapján az az Oscar jelölés szerintem simán díjra is váltható.
A film minden esetre erősen a 2016-os Jackie-re hajaz. Nem kimondottan élvezetes nézni, maga a film története, cselekménye nem igazán létezik, minden a színésznő játékának, a karakter érzelmeinek van alárendelve. Ebben piszok erős, de csak ebben, így azért ajánlani, csak a fentiek ismertetésével merem.
Értékelem: 7
Műfaja: életrajzi, dráma
