Új rendező, új írók, új hozzáállás. Bár próbálják imitálni az első rész nyers, zsigeribb stílusát, és ez még az elején működik is.
A hektikus kamera rángatások, az elő rész végéből átemelt ikonikus zene még erősíti is a nyitó jelenet dinamikáját, azt meg kell hagyni, hogy ez a jelenet, örökre bevésődött az emlékeimbe.
Ezen kívül a változó kameraszögek használatával is próbálkozik a film, de aztán a rángatozó kamera kezeléssel együtt, elkezd mind önismétlővé és ami a legnagyobb baj, kifejezetten erőltetetté, öncélúvá válni.
Itt-ott még működik, némi sajátos stílust ki is tud alakítani, nem egy pocsék rendezés ez, de összességében inkább éreztem mesterkéltnek, sem mint természetesnek.
És ezt értem a történetre, karakterekre is. Pedig az első rész sem ment mélyebbre, csak valahogy a megalapozást, a karakterek közti dinamikát, valahogy sokkal élethűbbre, hihetőbbre megcsinálta.
A film csúcspontja, egyértelműen a civil mészárlás jelenet. Itt érződik igazán, mi is volt az írók célja. Sajnos, innentől viszont már csak lejtmenetben vágtázunk végig a történeten és az összelopott elemeken.
Konkrétan, a végén eljutunk a found footage stílusig? Minek?
Nem volt rossz film, van egy sajátos kevert hangulata, de nem éri el az első rész egyediségét. Megnézni meg lehet, de kihagyni is nyugodtan ki lehet.
Egy korszak és talán egy stílus meghatározó klasszikus, mely egy szanaszét hajtott VHS kazetta képi világával érkezett meg életünkben, 28 évvel ezelőtt. Hja várj, nem, csak 23 évvel ezelőtt.. hmm.. nem akartunk még akkor várni 5 évet?
Szóval 23 évvel ezelőtt, bemutatkozott Alex Garland, belépett a legjobb színészek klubjába Cillian Murhpy, és immár sokadszorra is újrázott Danny Boyle.
Egy filmmel, mely a képi világán túl is, erősen.. TV filmes hangulatú? Vagyis.. igazából, néha már-már majdnem művész filmes.
Konkrétan a film pontján egy festményen keresztül száguldozunk a fekete taxival. Ez eddig nekem fel sem tűnt.
Alacsony költségvetés és a 120 pixeles felbontás ellenére is, izgalmas és kísérletező kamera beállítások, képi világgal játszik.
A zombik is, modern filmben talán először, vadak, gyorsak, nem is zombikról, zombi vírusról beszélnek, hanem düh kórról. Állatias, őrjöngő kreatúrái a kiforgatott emberi létnek.
Melyre a film oly szépen rá is játszik.
A végére konkrétan eljutunk odáig, hogy járványtól függetlenül is, az emberek egymást gyilkolják, fegyverrel, puszta kézzel, őrjöngve, elállatiasodva. Nem a fertőzöttek. Ember, embert.
Amennyire nem tetszett oly régen első megtekintésre a film ezen fejezete, annyira jól tudott működni ma.
Nagyon nagyon jó alap film, nyers és zsigeri. Érdekes karakterek, remek színészek, egyszerű de jól megvalósított történet, melyhez simán vissza lehet időről időre térni. Érdemes.
Igazi, hamisítatlan kaland film gyerekeknek (és gyerek lelkű felnőtteknek), 40 évvel ezelőttről. És hogy ez mennyire jó volt, arra hirtelen csak keresem a szavakat!
Már az elején, a 2. percben átjött, és onnantól úgy is kezeltem, hogy ez lényegében egy élőszereplős rajzfilm. Még abból a korból, olyan stílussal, mikor ez még ért is valamit.
A humora, hangulata, összetéveszthetetlenül 80-as évek. Spielberg hiába "csak" íróként szerepel, nem rendezőként, de a kamera kezelést leszámítva, ez simán lehetett volna az ő filmje is. Richard Donner, remekül összerakta ezt a kis hülyeséget.
Hülyeséget, jó értelemben.
Célközönségéből adódóan, kifejezetten gyerekes.
Némileg hasonlít az Indiana Jones és a végzet templomában számomra oly idegesítő humoros történet szálra, annyi különbséggel, hogy itt meg sem próbál komoly lenni, oly könnyedén veszi ezt az egészet.
Ráadásul mindezt emlékezetes és szórakoztató karakterekkel, kellemesen limonádé de a gyerekkort azonnal felidéző történettel, epikus zenével, "szörnyekkel", kardokkal, kincsekkel.
Főszerepekben a gyermek Sean Astin és a nagyon fiatal Josh Brolin, de van itt még Ke Huy Quan és Corey Feldman is nem kisebb szerepekben.
A film egyetlen másodpercre sem ül le, mindig történik valami. Iszonyat tömény inger zuhatag, a legjobb értelemben. Megfelelő cukormennyiség nélkül is, egy igazi energia bomba.
Hát nem bírtam még 13 évet várni, hogy 40 éves legyen a film, annyiszor szembe jött velem mostanában (meg egy pár éve amúgy is fellángolt a csillagászat utáni már-már elfelejtett szeretetem (köszi Spacejunkie)), úgyhogy itt volt az idő és sok sok év utána újráztam.
A fejembe egy kis bugyuta de szórakoztató filmként maradtam meg, néztem is, hogy miért csak 5 pontot adtam rá?
Szerintem ezen most majd kicsit módosítunk.
Azt megadom neki, hogy bizonyos keretek között, végül is unaloműzésnek megfelelt. Ritka szar film, de végül is elszórakoztatott.
A vizuális effektekbe, nem kötnék bele. Minden pénzt az utolsó nagyjelenetre tartogattak, és azon meg is látszik. Öregedett, jócskán, de ott érződik, hogy ez mekkora technika lépés lehetett.
Viszont minden másba, már nyugodt szívvel beleállok.
A történet, a klisé hegyek Mount Everestje. A színészi játék? Hát, ha karakterek nem is, de színészek voltak benne. És mégis, nagyjából mindenki egy amatőr színészi társulat szintjén hozta a karakterét. Karakterét? Az írókat is vissza ültetném az iskolapadba, mert amit itt szövegkönyvben, karakter "fejlődésben" és interakcióban papírra vetettek, azért kár volt.
Pedig jól indult. A félreértett politikai szálas, már-már kémjátszmás, feszült kezdés, meghozta azt a hangulatot, amit aztán el is felejtett a film. Mindennek, ami súlyosnak kellett volna lennie, súlytalan lett (kivéve aminek súlytalannak, mert hát az űrjelenetes részekről, inkább ne beszéljünk).
A film legnagyobb erőssége konkrétan Morgan Freeman, de csak azért, mert hiába álcázták elnöknek, valójában Ő a narrátor. A világ legtökéletesebb narrátora David Attenborough után.
Szóval drámai klisék, kifejtetlen karakterek, elmeséletlen történet szálak, nem létező csapat dinamika és érzelmi kapcsolatok. Aztán jön az üstökös és nincs sem mély pöckölés sem armageddon (mármint.. armageddon az van.. ráadásul ugyan ebből az évből (1998), de ez után félek azt is megnézni).
Voltak jó pillanat kezdemények (pl a a megvakult űrhajós búcsúja, a helikopteres csere-bere, a már említett film kezdés), neves és nagyon is kedvelt színészek, de írás és rendezés tekintetében, minden szétesett. Minden ötlet, csak papírra vetett vázlat, csak aztán el lett felejtve, hogy esetleg ki is kéne dolgozni.
Kényelmetlen, jellegtelen lehangoló épületek, lelakott elhasználódott sose cserélt felszerelés, fáradt, ingerült vagy éppen a közöny és a fizetetlen megbecsülés hiányát szenvedő tanári kar. Elhagyott, elnyomott, meggyötört nemzedék, mely nem bír kitörni ebből az önismétlő spirálból.
Csak az első 7 perc elég arra, hogy az ember vérnyomása a plafonon legyen. És még csak nem is az emberiség őssejtjébe mára már beivódott repülőgépes jelenetről beszélek, hanem a forró betonon, árnyék és mindenféle kényelmi.. mit kényelmi?... túlélést garantáló infrastruktúrát nélkülöző "ünnepségről", mely lassan egy évszázada ismétli önmagát. Méltóság, ünnepiesség nélküli, berögzült, senkinek szóló kirakat szar, melyet valójában mindenki gyűlöl, de mégsem mer senki sem változtatni rajta. Mert hát ezt így csináltuk 20 éve.. 40 éve.. 80 éve... Most.
Áhhh.
Meg a digitális jólét? A tanár a saját számítógépével. Meg az Orion TV-n játszott 40 éves dokumentum filmekkel. Digitális táblákra segítettem készíteni oktató anyagot az ég szerelmére, 20 éve. Jó, az is egy életképtelen koncepció volt. No nem az eredeti ötlet, hanem a megvalósítása, az arra való felkészületlenség. Meg a rá kapott EU-s pénz széthordása. De hát ez utóbbit ismerjük jól.
És igen, van sajnos nekem is tapasztalatom, van tanár a családban, hogy ne csak a filmből ítélkezzek. Persze, biztos vannak kivételek, és városról, népességről feljebb lépdelve is el tudom képzelni, hogy sok helyen javult a helyzet. Csak azt a részt én sose láttam, sosem hallottam. Ezt ellenben annál jobban ismerem, és annál jobban visszaköszön, a mai napig. A politikai és társadalmi helyzetünk pedig, nyíltan ott a kirakatban. Bármilyen hacukát is öntenek rá, azon nagyon is át lehet látni.
Lehoz ez az egész az életről.
Pedig ez, elsősorban a film témájából adódig, nem annak kibontásából, részletezéséből. A kivitelezés. Sajnos ezzel vannak személyes problémáim. Értem én, hogy minden támogatás nélkül, a résztvevők saját pénzéből, kvázi önköltségből jött össze ez az egész. De ez nem biztos, hogy mentség a stílusára. Annyira annyira kínos, annyira vontatott, hogy bár értem, hogy részben az elidegenítés a célja, de ez túlságosan is jól sikerül.
Rengetek hibája van, vagy csak nem nálam talál be ez a fajta ábrázolás, de ettől függetlenül releváns a témája, és a film létezése önmagát igazolja. A jelen (és mindenkori) helyzetet nézve, és a magyar filmipar lehetőségeit figyelembe véve.
Sok apróság van a filmben, kezdve a valószínűleg a civil szervezeti tagság miatt elbocsátott tanárral, a menzával, az ablakkal, a szülői értekezlettel, mind mind abszurd és mind mind túlságosan is valós. Szól az elidegenedésről, társadalmi szakadékról, oly sok mindenről. A küzdelem, az elnyomás, elhallgattatás, miközben te csak levegőt szeretnél venni.
Film élményre, a szokásos nem szeretem feszengő, tesze-tosza, halkan motyogós stílusa miatt adnám a max 5-6 pontot, témája (melyet szerintem nem nem tud, hanem nem akar, kifejteni, úgyhogy csak elvétve, suttogva, éppen csak mutatva van jelen) miatt pedig a 7et. Amit kihozott belőlem, bennem, azért pedig megéri a felfele kerekítést.
Érdekes hónap volt ez 40 éve. Megjelent és a megjelenések közül második helyen zárt (bevételek tekintetében) a The Goonies (Kincsvadászok), melyről még a mai napig beszélnek.. és én szégyen szemre, egyszer sem láttam (..még .. de egyet se félj fiatal Csavardi Samu, jöttömre 5 (~10) nap múltán számítsatok pirkadatkor, kelet felől..).
Azonban, első helyen zárt meglepetésre (mármint a havi megjelenések közül), jelen filmünk, melyet azonban talán soha egyetlen egy ismerősöm sem látott. Soha. Nem is beszél róla senki. Én bezzeg, vagy szanaszéjjel néztem, vagy mélységesen mély nyomott hagyott bennem (és gyanítom, inkább ez utóbbi.. bár lehet ez végül belecsúszott a VHS korszakomba is később). Persze, nem megjelenéskor láttam, de nem hiszem, hogy több lehettem 7-10 évesnél, mikor először került sorra.
Valahol amerikában, egy partközeli kisváros nyugdíjas otthon lakói közül, három régi jó barát, egy kis nyugalom kedvéért, mindennap átszöknek az elhagyatott szomszéd telek fedett medencéjében ejtőzni.
Azonban nem sokára, idegen arcok veszik birtokukba az épületet. Napközben ugyan magára hagyják a környéket, úgyhogy a szokásos rutin, nem változik. A medencében viszont érdekes kövekre hajazó gubók kezdenek el megjelenni. És velük párhuzamosan, a medencében fürdőzők, furcsa változást vesznek észre magukon. Nincs rá jobb szó, energetikusabbá, egészségesebbé válnak.
De mindennek ára van. És bizony, az emberi kicsinyesség, önzés, nem szerepel a meggyógyuló tünetek listáján.
Jó, kicsit erőltetetten fogalmaztam meg sötétebbre a történetet. Végső soron, mégis csak kaland filmről, egyfajta vígjátékról van szó. De kétségtelen, hogy megvannak a maga drámai, erős oldalai is. Főleg gyerekként, teljesen megértem, hogy miért maradt ennek ennyire nyoma (főleg hogy még bőven az E.T. előtt láttam).
Könnyed köntöse ellenére, szól az elmúlásról, a halálról, a búcsúról, mindezt Ron Howard eltéveszthetetlen tálalásában, egyszerre felnőttesen és gyerekesen, nagyjából minden korosztálynak.
A trükkök, főleg mert oly kevés van, teljesen jól öregedtek. A történet, nem egy hatalmas valami, de olyan nosztalgikus élmény kapott el közben, hogy nem tudtam letenni (pedig voltak benne vállalhatatlanul kínos részek is). Valahogy visszagubóztam a gyerekkorba, oda, mikor (feltételezem), mamánál vidéken, télen, az egész család a dunyha alatt, ezt a filmet nézte, miközben a háttérben andalítóan pattogott a kályhában a tűzifa.
Nekem most ezt a hangulatot hozta vissza.
De közben, úgy találtam, hogy spoilerben leírom a tényleges, a film történetét leleplező plot-ot (melyet amúgy a műfaj és a film első másodperce már leleplezz), mert már láttam több helyen, hogy bár a közeli ismerősök közül senki nem beszél róla, fórumokon, itt-ott, azért akad egy-két ember, aki évekig kereste ezt a filmet. Csak vagy nem tudta összeszedni róla a gondolatokat, mely alapján beazonosítható lett volna, vagy csak nem sikerült jó embertől kérdeznie. Mindenesetre, ez az, mely alapján derenghet emberekben, mi is ez a film:
Jönnek az ufók, haza vinni társaikat, kiket még Atlantisz idején hagytak magukra. A medence, ahol tárolják őket, fiatalít, és gyógyítja az embereket, és erre hamar rájönnek a szomszéd nyugdíjas otthon lakói. Van benne ember bőrből kivetkőzős, éles ezüst-arany fényben ragyogó és gubóból előszedett összeaszott haldokló ET-re hajazó ráncos, lebegő idegenek. Na meg az ember szál, benne a szembenézés egy barát leépülésével, egy feleség egészségének lassú elmúlásával.
A film már önmagában, 8-9 évvel ezelőtt moziban is hatalmas élmény volt. Már amennyire emlékszem, mert írásos nyomát nem találom (pedig már blogoltam), azóta pedig sok egyéb SW hatás, mára már biztos hogy korrumpálta az emlékeket.
Mindenesetre úgy rémlik, hogy a nyilvánvalóan teljesen ismeretlen karakterek, alig hallott események, kapkodó történet vezetés ellenére is, úgy kaptunk egy ízig vérig Star Wars történetet, hogy az annak ellenére sem az unalomig ismételt toposzokat vette elő, hogy egy konkrét előzmény filmje volt az eredeti első résznek.
Mocskos volt, merész, és az egyetlen remény mellett, kilátástalanul reménytelen. Nagyon imádtam.
Aztán a Disney tett érte, elérte, hogy a SW sorozatbeli (és kicsit filmbeli) jelenlétével, a zsigeri gyomorgörcs kerülgessen. Nem a jó értelemben.
A régi részek, játékok és könyvek (na meg a nosztalgia) által fenntartott szeretetet, végül egy Andor című sorozat támadta meg.
Gyűlöltem! *
* Minden részletében, legyen az hangulat, színészi játék, világ építés, forgatókönyv, párbeszédek, apróbb utalások, a karakterek között egy egy apró rezdülés, egy elvetett szó, mind mind megmutatja, milyen kibaszott jó is lehetne a Star Wars napjainkban, ha hagynánk hogy olyanok végezzék a dolgukat, akikben a pénz iránti szeretet és elfogadom, némi rajongói érzések mellett, tehetség és odaadás is szorul.
Akikben még van ötlet, kreatív szabadság, melyből nem csak egy mekkis gyorskajára futja (de abból aztán tucatszámra). Gyűlölöm, mert megmutatja, milyen is lehetne.*
Szembe menve az elvárt normákkal, előzményfilm előzmény sorozataként is a legegyedibb Star Wars termék lett, amihez valaha is szerencsém volt.
De jelen film kapcsán, ami a legfontosabb, felértékelte és kiegészítette azt.
Persze, értem, önmagában kéne értékelni a filmet, nem is fogok az akkor adott 7 ponton változtatni, de így frissen rácsatlakozva a sorozat után, az akkor légből kapott szereplők nagyrésze, az előkészített világ szinte teljes egésze, nem csak egy mostanra ismerős nézőpontot kap, de olyan történetet, lezárást, mely révén a film talán, egy méltó búcsúja lehet akár az egész sorozatnak.
Jó volt ezt így, ilyen formában újrázni. Persze a hibái továbbra is a régiek, ténylegesen új értelmet, lényegesen új tartalmat nem nyer, de kiegészítést, plusz réteget igen.
És akkor 2 évvel később (2 nap híján, pontosan 40 évvel ezelőtt), az első rész folytatása, mely miatt egész nyarakat töltöttem el íjjal a kezemben. Azt hitték winetou-zom, nem tudták, hogy akkor már a dzsungel mélyén folyt a háború.
A film, így mai fejjel, már sokkal, sokkal, sokkal unalmasabb.
Klissé kezdeményezésekkel tele, de még azokat sem tudták rendesen kiforgatni (pl a szuperfejlett technikáról csak beszélnek, de még csak annyi szerepet sem kap, hogy leszerepeljen, egyszerűen csak nem lesz használva).
A film felétől és a forduló ponttól kezdve némileg felpörög, robban itt minden, fröcsög a vér, elhull kinek hullania kell. Gyerekként faltam, mostanra már nagyon nem köt le.
Cserébe még a mondanivaló is erőltetettebb és szájba rágósabb. Nem igazán élveztem, ez mára már jócskán megkopott.
Sokkal több hozzáfűzni valóm nincs, úgyhogy jöjjön egy kis érdekesség:
- az első és a második film producere Andy Vajna - az első részt László András filmezte - a második forgatókönyvén pedig James Cameron is dolgozott egy picit (mondjuk Bay-t hamarabb betippeltem volna)
42 évvel ezelőtt, John J. Rambo, Vietnámból hazatérve, megpróbált egy észak amerikai kisvároson átsétálni. Ezt a helyi seriff, nem nézte éppen jó szemmel. És a többi bizony történelem.
"Nem mi vadászunk rá, ő vadászik ránk."
Gyerek korunk egyik legmeghatározóbb filmje. Merem ezt mondani, hiszen még az is Rambo-nak öltözött, rambosat játszott, aki csak részleteit vagy csak a bemutatóját látta a filmnek, filmeknek.
Szerintem teljes egészében én is csak most láttam egyben mindkettőt.
Ez a rész, sokkal többet hozott, mint vártam tőle. Persze, mint mondottam, ismerjük a történetet, és hiába a második rész hozta agyatlan vérengzés az, mely gyerekként maradandóbb volt, pontosan tudtam, fel voltam rá készülve, hogy az első rész, nem pontosan erről fog szólni.
Bár a könyvhöz (, mely végtelenül sötétebb és kegyetlenebb), és az elvárásaimhoz képest, meglepően visszafogottabb volt, mind a színészi játék, mind a fényképezés, de legfőképpen a témája, a mai napig helytálló.
Végig feszült, izgalmas, Teasle és Rambo karaktere, kettőjük magán háborújának kibontakozása (az erdőből a városba eszkalálódó pusztítás), a kaszkadőri mutatványok, a hihetetlen kamera felvételek (pl. helikopter a sziklák között), egyszerűen máig odaszegezik az embert a képernyő elé.
Hát még kölyökként.
Időt álló alkotás, nagyon merem ajánlani szinte bárkinek.
Művész film, 1984-ből, melyet megöl az utószinkron és a hangkeverés, a színész(ek) néhol elképesztő amatörizmusa (tisztelet a kivételnek), a szövegkönyv értelmetlensége és a karakterek ellenszenves jelleme.
És megmenti a fényképezés, a kamera kezelés szinte oda nem illő merészsége, a színészek néha meglepő azonosulása, és magának a főszereplő művésznőnek kicsit esetlen, szégyenlős mégis szexuális túlfűtött, hipnotikus, vonzó és mégis oly taszító, alteres jelenléte.
A zene, hát, az olyan mint a történet. Valaki határozottan foglalkozott vele, a végeredmény pedig, hmm.. egyedi.
Ez így mind, teljes egészében visszaadja azon klasszikus korszak/néplélek/adott élethelyzet panel falai és füstös kocsmái, koncert termei közt szülte önpusztítás melankolikus hangulatát.
Kultusz lett, kultusz a mai napig, így határozottan nem javallott mindenkinek, főleg nem a korszak utánjából érkezőknek (élni itt is lehet a kivétellel), de aki ezzel az életérzéssel, eme korlátok között nevelkedve viselte az élet sebeit (vagy csak jegyeit), annak viszont adott a lehetőség, így 41 évvel később is.
Hát, nem sok film jelenet meg 40 éve, áprilisban. Szerencsére közöttük pont egy olyan lett a kiválasztott, melyre már vagy 30 éve kíváncsi vagyok. A filmre, melyet nagyon nagyon aprón, nagyon nagyon nem arra való TV-n néztem meg. De így is belém égett Rutger Hauer sötét figurája és Michelle Pfeiffer étéri szépsége.
Ha már a film címét sikeresen kevertem és összemostam az Eszkimó asszony fázik-kal. Most legalább rendbe teszem ezt a fejemben.
Szóval a Sólyomasszony, egy dark fantasy, mely a "képzeletbeli" toszkán vidékén, naplemente sárga kövekkel épített várak és zöldellő hegyek mesés táján játszódik, két elátkozott szerelmes történet elmesélve.
Amíg a lovag, minden este átváltozván, farkas alakját ölti, addig élete szerelme nappal sólyom, és csak este változik vissza azzá aki mindig is volt. A hajnal által elválasztva, sosem találkozva egymással, amíg az éj és a nappal létezik.
Ebbe a történetbe csöppen bele Egér, a kicsit egyszerű, jámbor zsebtolvaj, ki megszabadulván a megszökhetetlen börtönből, a jelentéktelen senkiből a birodalom legkeresettebb emberévé válik.
Menekülés közbe pedig belebotlik az érdekes csapatban, az éjfeketét öltött Navarre kapitányban és sólymában, hogy aztán a történet és a menekülés, új irányokat vegyen.
Egy bosszúszomjasabb irányt.
A film, remek hangulattal bír. A sötét tónusát azért jócskán fellazítja a mese szerű szerkezet/történet vezetés, és a visszafogott humor, meg úgy nagy egészében Egér karaktere.
Egér, akit Matthew Broderick játszik, valami elképesztően jól. Ez a kis egyszerű karakter annyi réteggel, annyi érzéssel van megjelenítve, hogy a kicsit parodisztikus jelleme ellenére is simán a néző kedvencévé válik.
A történet, mint mondottam meseszerű, az ahhoz passzoló jókora történetbeli lyukakkal és következetlenségekkel. A zene, bár a vége felé megszokható, de addig egyszerűen borzalmas. Inkább illene egy scifi akcióhoz vagy néha a Szupercsapat sorozat valamelyik epizódjához.
A többi, teljesen rendben van. A táj magát adja, végig valódi helyszínek között járunk. A képi világ remek, bár a vizuális effektekre azért már kicsit megmosolyogva nézz az ember.
Nincs túltolva, nincs agyon magyarázva, egy kedves és kellemes kis szórakozás, melyet kicsit sajnálok, hogy nem egy érettebb de még az akkori fiatal fejjel néztem meg.
De legalább most, a film megjelenése után 40 évvel (és az általam megtekintése után ~30 évvel) később pótoltam.
Megpróbáltam objektíven újra nézni (hiszen az egyik kedvenc filmem), és bizonyos tekintetben majdnem sikerült is.
Szóval, melyek a film hibái. Például, a lezárás. Ezt sokkal de sokkal bátrabbra, sokkal elvetemültebbre csináltam volna meg, elszabadulva az emberiség csillagközi jövőjébe. Úgyhogy, nem vagyok vele elégedett (főleg így a Három test könyvek és fanfiction előzmény regény után, még magasabban vannak az elvárásaim, ha többed dimenziókról és azok manipulálásáról van szó).
Aztán a kamera kezelés. Az egyszerűen vérlázítóan rossz. Fókusz vesztés, felesleges kameramozgással való flexelés, nem is értem, mi történt itt.
Aztán ott van a legnagyobb hiba: a szeretet! A mindent mozgató őserő, melyre az egész emberiség sorsát rá mered bízni. Ez még egyszerűen egy Disney mesében is épp hogy csak beférne. Pfuuj, senki nem lehet ennyire nyálas.
Khmm..
Szóval, ezzel mind csak egy baj van. Hogy én is szerelembe estem ezzel a filmmel.
A történet túlságosan romantikus, túlságosan is erőltetett és hatásvadász, de az az igazság, hogy bizony hat is. A film felét végig bőgöm (társaságban csak szolidan szipogva).
A látvány világ, a kamerakezelés ellenére is, lenyűgöző. A 3 dimenzióba csomagolt 5. dimenzió is már egy jó kiinduló alap (lehetett volna akkor is egy kicsit tovább bontogatni), de a jégbolygó, a fekete lyuk, a féreg járat, igazi csemege.
A zene, funkcionalitásában (is) zseniális. A mai napig újra-újra hallgatom, pedig első sorban, csak atmoszferikus. Másod sorban meg a narratíva része (jó, főleg ez a vizes bolygóra igaz, ahol 1,25 másodpercenként emlékeztet arra minket a zene, hogy eltelt a Földön egy nap), de szerintem bőven hozzá add a többi jelenethez is.
A színészi játék, az érzelmes és sokszor monumentális jelenetek pedig még akkor sem eresztenek, ha hosszú percekig csak egy jelenetet nézünk, vagy csak úgy mellékesen árul el néha súlyos részleteket (amit persze utána jól a szánkba rágja, de hát amerikai film, ezt már megszoktam).
Úgyhogy ja, megpróbáltam objektív lenni, de csak a szubjektivitásomra tudok hagyatkozni: ez még mindig egy kurva jó film.
Talán, ha nem szívből értékelném, akkor 9. Ha kritikusan, akkor 8. De számomra, ez még mindig:
Mit írjak róla? Vagy 4.szerre nézem meg, még mindig úgy, hogy alig emlékszem belőle valamire.
Mindenki tudja, kb mindenki látta, sok embernél alapmű. De valahogy nálam, továbbra sem ez lesz az, ami Tarantino nevéről beugrik.
Pedig a film, még tetszik is.Technikai szemszögből legalábbis kétség kívül.
Sajátos stílus gyakorlat, egyfajta modern western, a klasszikus elemek imádatával és kifigurázásával. Tarantino minden mellék karakterrel mesél, érződik egy epikus lore minden fűszál mögött.
Vicces, szórakoztató, végletekig túltolt igazi vérben fröcsögő agymenés.
Nálam valahogy mégsem áll össze egy olyan egészé, mely bármi komolyabb vagy mély nyomot hagyna bennem.
Egy film, amit csak élvezek, de talán kevésbé becsülök. Van ilyen is. 6-ot adnák, 7-re értékelem.
Bonnie és Clyde története, a másik oldalról bemutatva. Miután 2 év alatt sem sikerült a hírhedt párost elfogni, az állam (valójában az FBI) felkérte a nyugdíjaztatott két egykori texas rangert, Hammert és Gaultot, hogy vadássza le őket.
A premissza érdekes, két elvetemült gyilkos után, két öreg profi fejvadászt küldeni, akik önmaguk is épp csak hogy a szürke zónában, épphogy csak a törvény és a bűn vékonyka határvonalán egyensúlyozva dolgoznak, pontosan tudván, hogy itt egyetlen egy lehetséges kimenet valósulhat meg: szitává lőni a másikat, kérdés és gondolkodás nélkül.
Ehhez társul Kevin Costner és Woody Harrelson ígéretes jelenléte, csak azért, hogy aztán hideg zuhanyként emlékeztessen minket a Netflix logó arra, hogy nyugodtan lejjebb adhatjuk az elvárásunkat.
A film nem rossz, de jónak sem mondanám. A két színész remek, de a karakterük és a köréjük írt karakter építő jelenetek, .. hát.. nincsenek megírva. A történetet ismerjük, a folyton egy lépéssel lemaradó üldözés leköti a nézőt, még úgy is, hogy a film maga, nagyon lassú.
Egy megnézést mindenképpen megér, tényleg a két gyilkost üldöző gyilkosok témakör, ad némi újdonságot a történetnek, és jól áll neki, hogy nem hogy nem isteníti a két bűnőzőt, de mert kritikával élni a kultusz ellen.
Arra viszont, hogy én ezt a filmet megnéztem, pár hónap múlva már biztos nem fogok emlékezni.
Gyermek korom egy meghatározó filmje. Kellett hogy legyen. Mert hogy az alapokon túl (E.T. telefon haza, meg a bicikli ég és föld között), azért olyan túl sok mindenre már nem emlékszem.
Gondoltam naivan.
Aztán jött a Corvin Mozi, Sci-fi csütörtök. És imádom, hogy a középső sorok zavaró jelenléte ellenére is, ilyeneket tudok moziban újrázni (nem is olyan rég például a Harmadik típusú találkozások-at, mely több szinten is áthallásos a jelenleg tárgyalt művel).
Nagyon is megérte.
Steven Spielberg rendezése eltéveszthetetlen. Nincs egy jelenet, mely ne lenne érdekes perspektívából, vagy legalább érdekes kameramozgással fűszerezve.
A zene, a zene az valami hihetetlen. John Williams egyszerűen egy másvilágból érkezett zseni. Olyan elánnal dübörög, annyira a film részét képzi, hogy kedvem lett volna a karakterrel együtt bringára pattanva repkedni a teremben.
A dallamok kicsit Star Warsos áthallása pedig csak külön fűszer az amúgy több SW-re utalásos jelenettel együtt.
Az arctalan öltönyösök, E.T. menekülős jelenetei, alapból add a filmnek egy jó adagnyi feszültséget. Mellette mégis annyira aranyos, családbarát kis kaland film, hogy közben nem is ugrott be, hogy én ezen valamiért anno dramatizálva lettem erősen.
Aztán jött a haldoklós szekvencia és visszajött minden emlék.
Hát bakker, a rendező nem finomkodott.
Az érzésre a film jó negyedét kitöltő lélektani terror, mely végén konkrétan együtt zárjuk le a főszereplő semmibe révedő halott szemeit, az még most is bekussoltatta a teli torokból üvöltve röhögő "Halljátok? Én is itt vagyok! Jaj de vicces! Itt vagyok, halljátok hogy itt vagyok és milyen jól szórakozom?!!" nézőket is.
Konkrétan, még úgy is, hogy pontosan tudom, mi lesz a vége, még úgy is sokkolt az a nyers kegyetlenség, ahogyan ez a rész tálalva van. Gyerekeknek!
Pedig aztán utána tényleg minden jóra fordul. De mégsem! Illetve de, , csak hát ezt is egy végtelenül megható, könnyes búcsú jelenet zárja. Mármint ténylegesen az utolsó képkockát is.
Hát ja. Már tudom miért is volt ez olyan hatásos akkoriban. Hatásos, mesterien összerakott, a mai napig egy igazi filmvarázs, és valószínűleg még nagyon sokáig az is marad.
1983-ban, George Lucas, filmforgatás közben összebarátkozott egy fiatal, alacsony növésű kölyökkel, és írt neki egy mesét.
Ron Howard pedig 5 évre rá, készített belőle egy filmet, a srác (Warwick Davis) főszereplésével. Egy egészen családbarát kis mozit, könnyed humorral, szerethető karakterekkel és meseszerű történettel (L.Mole/Éjjeli Vakond).
És bár a mese, inkább gyerek mese, nem éppen egy túlbonyolított történettel, a vértelen jeleneteket azért jócskán megdobják a a csontvázakkal tarkított díszletek és elhulló emberek, a töménytelen mennyiségű statiszta, praktikus effektek, kaszkadőr és színészi munka, a valódi és sokszínű helyszínek, illetve az ezek és a rendezés által biztosított hangulat.
A színészi játék vegyes, a főszerepekben mindenki kicsit felszabadult/elszabadult, de kedvelhető formáját hozza, a mellék karakterek, meg mellék formát. Egyikkel sincs baj, valahogy itt nem hiányzott, hogy bárki is Oscar kategóriát villantson.
Aranyos volt.
Jó, azért azt be kell vallanom, hogy a koboldoknál és a beszélő mongúz-holló-kecske varázslónál lehet hogy agyban egy kicsit kikapcsoltam, de mint mondottam, ez végső soron, egy mese.
Ahogy tavaly, idén márciusban is a 40 éve megjelent Rendőrakadémia vitte el a hónap megjelent listájából az azóta begyűjtött legtöbb bevétel díját. Talán ez nem is meglepő, visszaemlékezve arra, hogy egy éven belül is hányszor leadta a TV, de nézzük, a nevén kívül tényleg rászolgált-e erre a kitüntetésre.
Hónap megjelenésből azóta legtöbbet hozó: Police Academy 2: Their First Assignment (Rendőrakadémia 2.) Bemutató: 1985.03.29. Hó végi összesített pozíció: 15. (hó végi megjelenés miatt, a következő hónapban top 1. volt)
A hónapban "futottak még" kategória (nem csak a hónapbeli megjelenések):
Bár tegyük hozzá, ezt a részt láttam talán kevesebbszer, nem fűzz hozzá túl sok emlék, ráadásul az első részhez képest, ezt nem moziba, hanem otthon néztem meg, így még az a plusz hangulat is hiányzott belőle, ami az első részt kicsit megdobta
Igaz, most legalább eredeti hanggal.
A korábbi szereplők egy részét áthozták, és semmit sem kezdtek vele, az új szereplőket amiket behoztak, bár jellegzetesek (főleg Zed), de semmit nem kezdtek velük. A vágás ugyan úgy hektikus, a szexuális töltet visszafogott, a történetet kb két perc alatt megírták.
Bár szerintem látszik rajta, hogy moziba szánták, és a mozis számok is ezt mutatják, de egyértelmű, hogy végső helyét, a VHS-en és a tékák másodlagos polcán találta meg.
Nem akarom bántani, a film sem akart bántani, csak ez így elég gyér eresztés volt.
Az átadó megtörtént, változás nincs, az esemény közel értékelhetetlen. A követés FreddyD és Tune Up Radio-nak, és a chaten lévő sorstársaknak hála, jó volt, elszórakoztattuk magunkat. Ha már a show erre nem képes
A díjak nagyrészt jó helyre mentek, néha kevésbé, az Anora tarolását sejtettem, bár ekkorára azért nem készültem.
A jelmagyarázatom alul is megtalálható, de nagyjából ez az elképzelés:
szE = szerintem nyerni fog (a tippem)
* = akit én szeretnék nyerni látni (ritkán egyezik a fentivel)
film címe = a nyertes
pont/összes = mennyit találtam el (szE jelöléssel) a nyertesek közül
Nézzük, hogy sikerült a tippelde, egyfajta "élőblog" mintára:
A végére hagytam egy könnyedebb darabot. Hja, nem sírtam rajta, nem én nem.
Rettentően szép mese, kívül és belül.
Gyönyörű látvány, színpompás jelenetek, gazdag aprólékos részletek. Lelke van, humora van, és mersze is. Nem hátrál meg a halál témájától, az élet körforgása majdnem hogy a történet központja.
Lenne, mert a végén azért elmegy disney irányokba, és mindent megold a szeretet és mindenki aki addig ette a másikat, most örök barát, de nem számít.
Megható és szerintem amekkora sikere lett egy meghatározó mese, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt.
Francba. Sajnálom, hogy pont egy ilyen témáról fogok rosszat mondani. Előre leszögezem, egyéni vélemény és rossz ízlés, nem a mondanivalót, csak a tálalást kritizálnám.
Ez egy 3 órás alkotás, egy olyan kérdéskörről, melyet, főleg napjainkban, kifejezetten fontosnak érzek kifejteni.
Kritika az elnyomás ellen, a kiépülő autokrata hatalom gyakorlással szemben, mesél az önkényuralom eszközeiről, a megfélemlítésről, ellehetetlenítésről, és az egész rendszert kiszolgáló állami intézmények dolgozóinak a meghasonulásáról.
Nem egyszerű téma, és nem egyszerű beszélni sem róla. Ezt a készítők is megtapasztalhatták. Állami támogatás nélkül, jószerivel titokban forgatták le, és bizony a fogadtatás sem maradt el. A résztvevőket, mindenkit aki a készítésbe részt vett, számon lett kérve. Akire csak tudták, bár nem mindenkire direktben a film miatt, de ráhúzták a hazaáruló jelzőt.
A szokásos, ismerjük, attól függően, hogy a propaganda melyik pöcegödre felől fúj a szél, vagy a guruló dollárok vagy a guruló hrivnyák által finanszírozott, Soros bérenc szerepével bélyegzik.. hé.. várj. Nem, ez nem az az ország. Bocsánat, keverem, hirtelen egy egy másik állam jutott eszembe. Túlságosan is sok volt az áthallás a filmen látott, hatalmi rezsim által leuralta közmédia jeleneteivel.
Szóval, javítom magam, ez itt egy sokkal veszélyesebb helyen történt meg, Iránban. Ahol dúl a béke és a szeretet. Ha mást mondasz, akkor pedig, ha szerencséd van, csak egy polgári megszégyenítésben és röpke 5-8-10 évnyi börtönben lehet részed. Ha szerencséd van.
Úgyhogy a készítők közül aki tudott, az elmenekült, aki maradt, az meg kihallgatáson mondhatta fel, hogy mennyire megtévesztették őt a külföldi hazug eszmék és mekkora hibát követett el.
Igen, a film témája súlyos, a körülményei még inkább. A látott felvételek gyomorforgatóak, de maga a film, sajnálom, de 2 órával hosszabb a kelleténél. Nagyon elnyújtott, nagyon darabos, félstílus kavalkád, mely számomra nagyon nagyon nem akart összeállni.
Szerencsére ezzel kisebbségben vagyok, a kritikákat olvasva és a nézők reakcióját átélve (kivéve a szokásos nem normálist aki azon vihog, jó hangosan, hogy mindenki tisztán hallja körülötte, hogy ő mennyire jól szórakozik azon, hogy bedugnak egy kábelt egy erősítőbe, vagy hogy valaki az életéért fut), nagyjából mindenki más szerette.
Tehát a téma adott, a film elég széles spektrumon játszik, sok mindennel kísérletezik, úgyhogy mindenkinek szíve joga, tegyen vele egy próbát, ne rám hallgasson.
Kíváncsi voltam erre a felhajtásra. Nos, ez pontosan az a kényelmetlen, direkt feszengős, kínos jelenetek közt őrlődő alkotás, amire számítottam. Mégis sikerült meglepnie.
Pörögnek a white trash jelenetek, megy a pénzszórás, az unga bunga, közte meg a kanapén heverészős, konzolon játszó, beszélgetni véletlenül se beszélgessünk szituációk.
Aztán "szerelem" és házasság. A sztriptíz táncos és az orosz maffiafönök Amerikában dőzsölő elkényeztetett fiacskája között.
Na, és a film itt indul be. Kár, hogy ehhez kellett 45 egész percnyi felvezetés. Az érdektelen popmaszlag szál átfordul izgalmassá, egy hisztérikus vígjáték drámába.
Az orosz "megoldó" emberes szál, veszett mód élvezetes. Ez a pár hülye hihetetlen ámokfutást lerendez anélkül, hogy bármiféle fegyver előkerülne közben.
Tetszett a klissék megkerülése.
Persze, értettem én, hogy miért kellett az első felét ilyenre csinálni.
Szép párhuzamot épít fel a felszínesség és mélyebb érzelmek közé, megalapozza a konfliktust követő agyfaszt, és már egy teljesen egyszerű kis szóváltás az Igor verőember és a főszereplő között is már fényévekkel magasztosabbnak tűnik, mint bármely korábbi jelenetben elhangzott párbeszéd az ifjú szerelmes pár között.
Jó volt, a színészi játék, főleg Mikey Madiosn részéről, kifejezetten erős volt.
De ez most személyes, amennyire nem bírok végig nézni egy Mónika vagy Balázs showt, úgy a film eleji (de igazából a végéig kitartó) trash életérzést is nehezen tudtam átérezni. Fargo-i magasságokba nem sikerült jutnia.
A végére kifejezetten jól szórakoztam, de az a nagy hype a film körül, nálam nem biztos hogy megfelelő táptalajra talált.
Aprólékosan megtervezett felvételek, kosztümök és díszletek, lenyűgöző és kifejezetten izgalmas kompozíciók.
Nézni, látni ezt a filmet igazi gyönyör.
A történet, a vége hülyeséget leszámítva teljesen klisés és igazi meglepetéssel is csak abban a bizonyos végső párbeszédben tud élni, de ezek mellett is megmarad izgalmasnak, szövevényesnek és igazából még érdekfeszítőnek is.
Konkrétan egy krimi és egy politikai thriller keveréke, a pápa választás hivalkodó köpönyegébe csomagolva.
A színészi játék legalább annyira mesteri mind a képi világ, nem lepne meg, ha a díjazás, e két kategóriában esélyes lenne.
Bár számomra azért nem hozott akkora katarzist mint vártam, de film élménynek tényleg élmény volt.
Mivel imádom az elborult, impulzív musicaleket (Repo! A genetikus opera, Rocky Horror Picture Show, stb), és láttam az El Mal betétdal jelenetét (illetve nem borulok ki a "reprezentálásra" szánt témától), felkeltette a kíváncsiságomat.
Maximum katasztrófa turistáskodom.
Húúúú...
Először is, a nézőközönség teljesen meglepett.
Oké, én poénkodtam azon, hogy ha erre bárki, de főleg ha nyugdíjas emberek beülnek, akkor az egy irtózatosan félrevezetett marketing eredménye lesz.. és baszki, a terem tömve volt az idősebb korosztállyal. És ami a meglepőbb volt, közülük sétáltak ki a legkevesebben.
Sőt, szerintem ők élvezték a legjobban (igaz, ha kicsit merhetek ilyent mondani, a filmnek meg is volt az a klasszikus brazil szappanopera beütése ami lehet hogy nézőközönségre talált).
Másrészt, a filmet, lehetett élvezni. Nem, nem volt jó, musicalként közel értékelhetetlen volt.
De Zoé Saldana és a transznemű főszereplő, a még el sem kezdődő karrierjét nem rég végkép megsemmisítő Karla Sofía Gascón, kifejezetten jól játszott. Jó, mikor nem a "gonosz férfi gengszter hangját" erőltette akkor legalábbis.
Selena Gomez meg megmutatta a seg.. mármint.. valamit biztos megmutatott. Az énekhangját biztos nem. Ahogy senki más sem. A szöveg, a szöveg.. te.. az, az valami botrány. Ilyen rossz szövegkönyvért külön díjat érdemelne.
Ahogy a rendezés is.
Látszik, hogy volt egy ötlet, de hogy aztán, abból hogy lett ez a vonatszerencsétlenség arra nem fogok tudni rájönni.
Mindenesetre engem 2 órára lekötött, ingereket megkaptam, megsérteni meg nem engem sértettek. Nem volt jó élmény, de volt már rosszabb is. Egy biztos, ez emlékezetes marad.
Egy egész estés animáció, egy ingyenes 3D-s szoftverrel, emberi szereplők és párbeszéd nélkül. Mindezt úgy, hogy minden egyes állat (ami amúgy nem rajzfilmes, (túl) humanizált, hanem ténylegesen (jó, talán kicsit túlságosan is ügyes eszköz használattal és ok-okozati viszony felismeréssel)), élő lélegző valódi élőlényeknek hat, miközben messzemenőleg több személyiséggel és karakterrel rendelkeznek, mint az elmúlt két napban látott filmelőzetesek nagy részében fellelhető emberi szereplők.
Az animáció stílusa konkrétan 3 másodpercig volt zavaró, utána már csak a képi világgal tovább sodródva nagyszerű látványt kaptam. Az érzelmi töltet maximumon, a történet pedig egy meglepő misztikummal átszőtt road movie.
Mivel ezekből konkrétan semmire sem számítottam, vagy legalábbis nem pont így, nem csak hatalmas élmény volt, de meglepetés ereje is megvolt.
A rajzfilm gyerekkel is nézhető, de a hangulat feszült, a lezárás pedig keser-édes és zavarba ejtő.
Külön ismételt köszönet a Corvin moziba dolgozó hölgynek, aki a végén szólt, hogy nyugodtan üljünk vissza, van még egy 5 másodperces stáblista utáni jelenet, amit javaslok mindenkinek megvárni, mert ha nem is add a történethez hozzá semmit, de az érzelmekre rászór egy kis adagnyi plusz édesebb ízt, hogy kicsit nyugodtabb lélekkel álljál fel a film elől.
Pszichó-terápiás road movie, mely során a zsidó családi gyökereiket felfedezni vágyó amerikai unokatestvérek meglátogatják Lengyelországot, egy erre szervezett túra keretében.
Az állandóan szorongó "tesót" az önmagát alakító Jesse Eisenberg játssza rutinosan, viszont a másik rokont, az (általam) nagyon meglepő mód, piszok erőset játszó Kieran Culkin viszi.
Egy szabadszájú, hippi beütésű, érzelmi kitörések és depresszív melankólia epizódok között tengődő, mély fájdalmat magában hordozó karaktert alakít, félelmetesen természetes magabiztossággal.
A terápia során derülnek is ki dolgok, meg nem is, kénytelenek vagyunk rájönni, hogy a cél nem a megoldás keresés és feloldás, sokkal inkább a sebek feltépése, és maga, az együtt létezés, a közös utazás.
Ezt meg is kapjuk.
Érzelem dús, üde, helyenként kényelmetlen de könnyed köntösbe bújtatott, súlyos terhekkel megrakott film
