Nem tudom miért nem állítottam le a 20. percben ezt a "remek" vígjátékot. Talán csak azért, mert nem volt kedvem anélkül ítélkezni, hogy a végére nem járnék az egésznek. Ebből a szempontból, "jól" döntöttem, mert így végül is kevésbé húzom le, mint ahogy azt az elején tettem volna.

Erőltetett, kínos szituációkra építő vígjáték, egy alapjaiban még működő képes kém filmes ötlettel. A szereplők közül meglepő módon Melissa McCarthy zavart a legkevésbé, még-még kedvelhető figura is volt. Sőt, a túljátszott és erőltetett karakter ábrázoló jeleneteken kívül, nagyon a színészi hülyéskedésekbe nem is tudnák bele kötni, azt a keveset bőven hozták, amit a terv megkövetelt. Komolyabb bajom a szándék(talanság)-al volt, amire könnyen rájöhettem volna, ha megnézem az író-rendező nevét. Paul Feig neve alatt ugyanis pont ilyen, sőt rosszabb alkotások kerültek ki (igen, van, amit látatlanban is lehúzok). És az egészre ráteszi a gyermeteg szövegkönyv és a TV filmes látványvilág a koronát.

Amit bírtam benne, hogy Pest az Párizs, Buda pedig Róma, vicces volt látni az ismerős helyeket. Ami még tetszett, az Jason Statham faarcú monológjai arról, hogy ő mekkora egy szuper állat. A többi része az elment, a kínos és a nézhetetlen kategória között ingázott számomra.

Értékelem: 4

Műfaja: akció, komédia, krimi

Steve-O stand-up külön estje, feldobva archív videó bejátszásokkal. A srácnak jó beszélőkéje van, és elég érdekes háttere, amiből egy jó darabot a Jackass műsorban a legtöbbünk már látott. Itt erről kevesebb szó esik, főleg az azon kívüli és utáni dolgokra koncentrál. Egyszerű és őszinte.

Mindenesetre jó látni, hogy ennyire összekapta magát, bár ezt én az egyéb szocial média oldalairól (ajánlom első körben a youtube csatornáját) már ismertem, láttam, így lehet hogy azok is hatással voltak eme megítélésemben, nem tudom biztosan.

Amire figyelni kell, hogy elégé naturalista, nem csak a videó bejátszások terén, de a műsor keretei közt a színpadon is megcsinál bizonyos dolgokat, amiket nem biztos hogy látni akarsz. Az kifejezetten rossz ötlet volt, hogy reggeli utánra terveztem be a műsort, de legalább ebédre nem vagyok éhes.

Értékelem: 6

Műfaja: komédia

Egy 52 éves klasszikusról van szó. 52 év, nagyon hosszú, főleg ha azt a műfaján, a horroron keresztül vizsgáljuk meg. De legalább láthatok egy filmet a tragédia előtti Roman Polanskitól, a még nagyon fiatal Mia Farrow előadásával.

Bizony, nagyon sok minden változott körülöttünk 68 óta, és mire felnővünk, mi már túl sok mindent láttunk, túl sok mindenhez hozzászokunk. Tudom hogy voltak már akkoriban is sokkoló filmek és történetek (Hitchcock is már javában tevékenykedett, és ekkor már a splatter-filmek is megszülettek), de valahogy az egész estés borzongató horror műfaj, nagyon mást jelentett mint manapság. Más is volt a célközönség hozzáállása. Pedig voltak már ekkor is (+-10 év időtávban) időtálló művek, gondolok itt a Psycho-ra vagy az Ördögűzőre, de sok kortársuknál (pl. Omen) azért jócskán érződnek az eltelt évtizedek.

Egyszerűen horrorként ma már ez a film is nehezen működik. Bár a feszültség még adott, és filmként is remekül megállja a helyét a történet vezetés, kamerakezelés és trükkök valamint színészi játék terén, de a rettegés, a félelem, a sokk, bármi, amit ma a horror alá sorolunk, itt nagyon meglapul a részletekben, és könnyedén átsiklunk felette. Pedig ott van, a párkapcsolati elnyomásban, a tehetetlenség ábrázolás módjában, a gyanakvásból lassan kibontakozó felismerésben. Csak már nem annyira direkt, mint amit mi megszoktunk.

Mindenesetre nem bántam meg ezt a kis múlt idézését, mert még is csak egy műfaji alapnak tekinthető műről beszélünk, méltán foglalt helye van a filmtörténetelemben, még ha ma már nem is tud annyit nyújtani nekünk, mint akkoriban tudott.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, horror

Ez a vígjáték műfaj manapság, egy két nem-konvencionális darabot (tipikusan más műfajokkal párosítva, mint pl. a Ready or Not) leszámítva, sajnos a tucat alpári-fingos, vagy kövér ember esik-kelik poénokon vergődő, számomra közel élvezhetetlen tucat termékekből áll. Ritkán szánom rá magamat egy-egy új megnézésére, ez talán a listámból is látszik.

Azonban Andy Samberg neve nálam jó emlékeket hozz fel. Nem mondom, hogy rajongó lennék, de mint a Lonely Island, mint a Brooklyn 99 hozza nálam a minimum magamban mosolygós élvezhető szintet, amire szükségem van. Nem mondom, hogy a komédia királya lenne, hiszen sokszor közvetlen, kicsit paraszt humor az erőssége, de mégis van benne némi emberibb, egyszerűen fogalmazva bája az egész embernek. Erre számítottam ettől a filmtől és. És megkaptam

Nagyon rég szórakoztam ilyen jól egy vígjátékon. Az amúgy már ezer helyről ismert idő-hurok történetet (a Groundhog Day-ben is megjátszott szerelmi szállal karöltve), sikerült egy szerethető, kedves, újszerű köntösbe átültetni. A film nagy erőssége a két központi karakter és a köztük lévő kémia. Nagyon jól működnek együtt, mondjuk a történet is csak köréjük van írva, mindenki más csak a díszlet része. Semmi nagy megfejtés nincs a filmben, de remek kis kikapcsolódás volt, több mosollyal és felröhögéssel, mint amire előzetesen számítottam.

Értékelem: 6

Műfaja: komédia, fantasztikum, misztikus

A film noir stílust egész megkedveltem az utóbbi időkben, és egy tökéletes forgatókönyvnek hangoztatott jelzővel kiegészítve, több mint magasan vannak az elvárásaim..

A történet szerint a 30-as években járunk, Los Angelesben. A főszereplőnk magánnyomozó, és az új megbízása hamarosan egy titokzatos asszony körül fog bonyolódni. Mi kell több a noirhoz? Nos, a fekete-fehér képi világ, az esős sötét esték, innen most kimaradtak. A film színes, a legtöbb jelenet nappal játszódik, de a hangulata, nem is lehetne komorabb és sötétebb. A magánnyomozó mellett megjelenik a kötelező femme fatale karakter, a végzet asszonya. A karakter dinamika és a történet java, elsősorban e két személy körül kavarog. Szerencsére mindkét szerepre remek színészeket találtak. Én elsősorban Jack Nicholson-t emelném ki. Annyira jellegzetes karaktere van a színésznek, hogy legtöbbször nehéz tőle elvonatkoztatnom. Itt sikerült, minden percben csak a nyomozót, J.J. Gittes-t láttam magam előtt, nem a színészt. A női karakter is kapott bőven mélységet, nem csak a tipikus oldal borda szerepet tölti be. Sőt, a film legfelkavaróbb részei, elsősorban hozzá köthetőek.

A történet lassan építkezik, végig a detektív szemszögéből látjuk az összes jelenetet. Nem lépünk ki egy percre sem külső szemlélővé. Annyira nem, hogy a teljes egészet, az elejétől kezdve a főhőssel együtt felszedeget elejtett utalásokból, megtalált nyomokból állítjuk össze mi is. Ez a film legutolsó percéig így van, fokozva a néző feszültségét úgy, hogy valójában sosem ereszti el teljesen a kezünket (mindig kapunk egy kis mini összefoglalót a szereplőktől arról, hogy éppen hol is tartunk, mire kellett rájönni). Ez tényleg remekül meg lett oldva, tényleg egy nagy pacsi a forgatókönyv írónak, Robert Townenak. És Nicholson karakterének, aki jól kiállású, a munkája ellenére is egyenes és nyílt ember, olyan, akit örömmel követünk végig ezen az úton.

Elsősorban ez az a része, ami miatt egy kicsivel jobban is tetszett, mint az egyik top250-es noir, a The Third Man. Ez a film, konkrétan a nyomozásról szól, amely úgy is érdekes és fordulatos tud lenni, hogy egy építkezés, telek ügyek körül forog az egész. Igazán emlékezetes, de túl sokszor nézős nekem így sem lett. Nem tudom, hogy a túlságos pesszimista hangulata miatt-e (amit nem csak a stílushoz de a rendező, Roman Polanski nevéhez is mernék kötni), vagy a túl nagy elvárások miatt. Lehet hogy csak maga a rejtély az, amiben ennél több nincs. Ami miatt viszont biztos hogy emlékezni fogok rá, az a lezárás. Konkrétan meredek, hogy ezt így meg merték lépni. De így legalább értelmet nyert az annyiszor hangoztatott Chinatown szerepe is.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, misztikum, thriller

Ezt a kört ki akarom maxolni. Nem azért hogy meglegyen a 4. teljes köröm, hanem mert két nagyon fontos film maradt ki nálam ezek közül. Az egyik a világ legjobb forgatókönyvét (általános véleményre építve) és újszerű filmnoir-os hangultatával vívta ki a helyét a listában, a másik a témájával és a nagyszerű színészi gárdájával.

Bátor vállalkozás lehetett ez a maga nevében. 1961-ben, alig 12 évvel az utolsó per után, ráadásul azzal a közönyös és megbocsájtó (felejtő) korszellemmel, amit a film rendre ütköztet a háború szörnyűségeit túlélt és látott emberek bosszúvágyával vagy igazság érzetével, elégé meredek területre merészkedett. És az akadályokat remekül vette.

Ez a film lehetett volna egy adott kor kritikája, lehetett volna egy politikai nézet egyoldalú élharcosa, vagy éppen az új szellemiség létjogosultságának igazolója. De Stanley Kramer rendezőnek és Abby Mann (a regény és a forgatókönyv írójának) sikerült mindenből is merítenie úgy, hogy egyik oldal mellett sem kötelezi el magát. Ennek végeredményeként, egy nagyon elgondolkodtató, nagyon sokrétű, sokszor zavarba hozó alkotás lett.

Mindezt a kor remek színészei előadásában. Kivétel nélkül, mindenki remekelt a szerepében. Ehhez sokat hozzátettek a párbeszédek és monológok, amiket a színészek a karaktereikhez kaptak.

Ha kritikával kéne élnem, talán csak azt hoznám fel, hogy néha, főleg a tárgyaláson kívül eső részek kicsit leülnek, hogy a főbíró karaktere a kísérletek ellenére sem kapja meg a rendes rálátást a háború alatti németek gondolataiba (pedig erre épít a film), illetve hogy kicsit többet is foglalkozhatott volna a perek alatti politikai világképpel, vagy éppen az ítéletre várók múltjával és értékrendjével. Mondjuk így is 3 órás az alkotás, de mondjuk a közepén található sokkoló és felkavaró képsorok helyére, lehetett volna ezekből is építkezni még.

Ezek mellett is, bátran merem a Tizenkét dühös ember mellé állítani, nagyon sok a hasonlóság, és nem csak abban a tekintetben, hogy mindkét film részben kamaradarabnak felfogható vagy hogy fekete fehérben játszódó párbeszéd központúak. A sok felvetett kérdést itt ugyan a karakterek megválaszolják, viszont mindegyik válasz, a saját vélemény vagy politikai nyomás hatására különböző, a nézőre bízva azt, hogy eldöntse, Ő mit gondol a témáról.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, háborús

Jó sok idő eltelt, és mindenki megöregedett, megkomolyodott kicsikét. Nem csak a színészek, de a nézők is. Kíváncsi vagyok, mi célból kellett ezt a harmadik részt most elkészíteni.

Ez az új rész, ötvözi az előző két film jobb tulajdonságait. A történet színes, tart valahova, bár megőrizte az első rész egyszerűségét is. Kicsit jobban a zene és zene történelem köré fókuszál, főleg a lányok története. A hangulata visszatért az első rész bárgyú de szerethető stílusához, sokkal naivabb, de lelke van, jó volt látni hülyéskedni a régi karaktereket, és az újak is csak egy picit idegesítettek. És itt végre láttam igazi akkordokat lefogva.

Az új karaktereket meglátván, egyből arra gondoltam, hogy tényleg új fejezetet akarnak nyitni, és be akarják vonzani az új nézőket. Egy ilyen rétegbeli film 3. részénél? Aztán, hogy mentünk előre, kicsikét megnyugodtam. Lehet hogy volt ilyen célja is az egésznek, és bár a fiatalok szála, majdnem a film felét kitette, talán mégsem az újra nyitás volt az elsődleges cél. Sokkal inkább egy picikét melankólikusabb, szeretet teljes visszaemlékezés. Kicsit felesleges, de ártatlan nosztalgia szelet, elsősorban azoknak, akik ismerték és nem utálták a korábbi részeket.

Értékelem: 6

Műfaja: kaland, komédia, zenés

Ez az a rész, ami nekem valószínűleg többször nézős volt kölyökként. Meglepően sok emlék tért vissza róla a nézése közbe, ez valahogy jobban nyomott hagyott bennem.

Az első részhez képest, látványosabb, mozgalmasabb, valahogy a poénos jelenetek (főleg a Halálhoz köthetőek) sokkal jobban működnek. A történet is "komplexebb" valamelyest. Ami változott, az a hangulata. Ugyan az az agyatlan ökörködés megy itt is, viszont az ártatlanságából, bájából némileg vesztett. Kicsit bunkóbb, direktebb (süt róla a 80as évek vége, 90es évek eleje), kevésbé az aranyos szó jutna eszembe róla. Mondjuk világ megváltásra (ha-ha) ettől sem kell számítani, nem is hiszem hogy bárki ezt várta volna tőle.

Apróság, de külön tetszik, hogy a filmek mekkora nagy feneket kerítenek egy egyszerű iskolai esszé bemutatás vagy egy metál tehetség kutató köré. Mondjuk az kicsit szíven ütött, hogy azt a pár másodperces gitár és nagybőgő pengetéshez nem tudtak valami 10 perces oktatófilm elé beülni, hogy legalább halványan hitelesnek mutasson (mint ahogy a dobolás annak tűnt), pedig úgy tudtam, Keanu akkoriban (is) gitározott.. vagy legalábbis bandában játszott.

Értékelem: 6

Műfaja: kaland, komédia, fantasztikum

Nem rég megjelent a harmadik rész, nekem pedig nosztalgiázni támadt kedvem. Gyerekkoromban bár ezt az első részt is láttam, egy perc sem maradt meg belőle. Kíváncsi vagyok, miért?

Nos, most már tudom. Arra számítottam, hogy kevésbé lesznek benne emlékezetes jelenetek, de arra nem, hogy ez ennyire inger és poén szegény alkotás volt (és itt kifejezetten a történetre és a viccekre értem a minősítést). Félre nem érteni, rossznak egyáltalán nem mondanám, inkább csak kicsit feleslegesnek. Bárgyú, de végül is aranyos kis szösszenet, két szerethető idiótával, meg némi ökörködéssel a kamera előtt. Végtelenül egyszerű, bár meg kell hagyni, ahhoz képest, tetemes mennyiségű korhű díszlet és kosztüm került felhasználásra.

Bántani nem bánt, és kellően rövid, gyorsan lepörög, a maga módján valamennyire még szórakoztató is. Külön pikantéria Keanu Reeves-t ilyen szerepben látni. Azért kíváncsi vagyok, hogy lett ebből kultusz film, bár gyanítom, hogy inkább a még több pénz reményében elkészített második rész lesz az oka.

Értékelem: 5

Műfaja: kaland, komédia, zenés

Remek kis kör, bármelyiket szívesen megnézném. Hitchcock-ot ma kihagyom, volt egy szép felzárkóztatásom belőle a közelmúltban. Paul Thomas Andersonra viszont kíváncsi vagyok, egy filmet sem láttam még tőle. Daniel Day-Lewis neve pedig garancia arra, hogy nagyon nem lőhetek mellé.

A film a második ipari forradalom idején játszódik. A letűnt western korszak után járunk a vadnyugaton, a táj még elhagyatott, kopár. Az itt szerencsét próbáló emberek kemény kihívások elé néznek, és csak saját önerőből tudnak érvényesülni. A főszereplő is innen indul, egy egyszerű aranyásóként, aki törött lábbal is kimászik a veremből, és elkúszik a leg"közelebbi" városig, beváltani a talált kincset. Az ő életét követhetjük nyomon, hogy válik bányászból amatőr olajkitermelővé, majd végül hogy emelkedik fel igazi iparmágnássá.

A tipikus felemelkedés sztori helyett azonban, sokkal sajátosabb és személyesebb történetet kapunk. A fókusz egyértelműen Daniel Day-Lewis karakterén van, az ő siker és hatalomvágy hajtotta önmarcangolását és leépülését követhetjük végig. A film ebben a tekintetben elégé naturalista, bár látjuk a szereplő jó és törődő oldalát is, mikor elhatalmasodik rajta a gyűlölet, azonnal elkezd átalakulni egy izzadó, nyáladzó, remegő ronccsá, aki a belső démonjait kivetíti a vele szemben álló félre, és úgy próbál megküzdeni vele. Remek az a színészi játék, amivel ez a karakter be van mutatva, ez már nem is színészet, ez már teljes átlényegülés. A film legnagyobb erőssége, egyértelműen Daniel Day-Lewis.

A másik, az a fényképezés. Nem csak hogy gyönyörű snitteket látunk, és csodálatos tájképeket nézünk, de azok teljes egészében rásegítenek a jelent hangulatára, mondanivalójára. Minden képkockán, szöveg és magyarázat nélkül lejön, hogy mit akar bemutatni a rendező, a karakter magányosságát, elszigetelődését, a veszélyt, az abban rejlő gyönyörűséget, két karakter egymásra találást, vagy éppen szétválást.

A zene már inkább egy pólósú, inkább a veszélyre figyelmeztet vagy éppen azt fokozza a tűréshatárig, atmoszférikus, kicsit horroros témájával. Add a filmhez egyfajta feszültséget, ami a főkarakter identitásához remekül passzol.

Ami még érdekes volt, az a történet szállak kezelése. Mert hogy van itt egy szál az apa-fia kapcsolatról, van egy a testvérrével kapcsolatban, és egy a helyi kis közösség vallási vezetőjével való összeütköztetésről is. És bár mindegyikkel kezdenek valamit, és mindegyiknek van egy kifutása, egyik sincs igazán kifejtve, így ha nem is maradnak teljesen súlytalanok, igazából csak hátteréül szolgálnak a főszereplő vívódásának.

Sajátos hangulatú, sajátos stílusú film, ami megint inkább csak az élményről marad emlékezetes, sem mind a mondanivalójáról vagy történetéről.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma

Nem vagyok éppen nagy David Lynch rajongó, bár az is igaz, hogy az ismertségem is viszonylag rövid a rendezővel. Így hát pótlom az egyik legjobbra értékelt filmjével a lemaradásomat.

Alapvetően egy elborult filmre számítottam az eddigi ismereteim alapján. A kezdő képsorok ezt is kezdték előre vetíteni, de csak azért, hogy utána meglepődjek, mennyire visszafogott, mennyire szentimentális és földhöz ragadt alkotás lett ez.

A megvalósítása stílusos, a fekete-fehér kép és az 1860-as évekbeli füstös, szenes Anglia utcái, remekül illenek egymáshoz. A zene, a kamerakezelés, vágás nem maradt emlékezetes, a színészi játék, annál jobban. John Hurt munkája sem lehetett egyszerű e maszk alatt (vagy egy ilyen korlátozott karakt mögött), de Anthony Hopkins is kitett magáért. Visszafogott (csak időnként teátrális) szimpatikus karaktere, végig fogja a néző kezét. Még ha néha főleg a bűntudata révén cselekszik helyesen, ő az erkölcsi iránytűje a filmnek. Kár, hogy a karakteréből nem hoztak ki kicsit több vívódást, karakter fejlődést.

A hangulat alapvetően sötét és nyomasztó, de az emberi árnyoldal mellett, szerencsére bemutatja a jó oldalunkat is, az együttérzést, a szeretetet. A mondanivalója lesarkítva az, hogy az emberség, a "szépség" belül lakozik, nem kívül. Bár néha ezzel a mondanivalójával kicsit hatás vadász, mégsem éreztem azt, hogy erőszakosan sulykolnák belém az író és rendező álláspontját.

Azonban hiába nem voltak komolyabb bajaim a filmmel, az mégsem tudott hozzám szólni. Nem fogott meg egy kicsit sem, nem látom azt sem, hol lehetett volna sokkal jobb, egyszerűen, ez nekem most egy kicsit feleslegesnek tűnt. Hajlanék a 7 pont felé, de nem igazán tudnám kiemelni, hogy miért. Így hát maradok ma kicsit pesszimistább.

Értékelem: 6

Műfaja: életrajzi, dráma

Kicsit sem túlzok, hogy ezen év leghype-osabb filmje, a Tenet volt (kivéve nekem, aki azért várt 31.ig, hogy láthassa a Dűne előzetest IMAX-ban.. aztán jött a csalódás, mert persze hogy nem adták le..). Nagyon nagyon hosszú idő maradt ki sok embernek mozi nélkül, és erre ki az egyik első nagy visszatérő? Chrisopher Nolen, az agyeldobós ötletek mestere. Hogy a fenébe ne lenne magasan az elvárásunk? És ki más lenne az, akiből ki is nézzük, hogy sikerülni fog neki megfelelni?

Hát, talán mégis csak túl magasra tettük azt a mércét. Előre leszögezném, a filmet megéri moziba megnézni. A legnagyobb erénye, az maga a megvalósítás. A zene, az akció jelenetek, a látvány világ, a robbanások, törések, kaszkadőr mutatványok összessége, úgy magában a teljes képi világ, irtózatosan aprólékos, remekül megtervezett és kivitelezett. 2,5 óra minden pillanata áll-leesős volt. Nolen tudja, hogy kell filmet rendezni, ez kétségtelen. Technikai szempontból, hibátlan!

A többi részével, nos azzal már vannak problémáim. A film nem rövid, és bár nem tűnik hosszúnak, végig szórakoztat, mégis túl kevés, hogy ezt az ambiciózus ötletet teljes egészébe át tudja adni (lehet ez sorozatként jobban működött volna.. vagy egy 4 órás filmként). Nagyon kapkod, nagyon gyors, egy perced sincs hogy megismerd nem csak a szereplőket, de magát a történetet, a történéseket sem. In medias res, olyan hirtelen csöppenünk bele a történetben, hogy levegőt venni nincs időd. Aztán annyi nevet, annyi információt, annyi történést zúdítanak a nyakunkban, hogy ott már le is mondasz arról, hogy ebben az életbe még egyszer oxigénhez jussál. De sebaj, össze fog ez állni, gondolod. Jön a váltás, a film közepe, ahol más filmeknél elkezd összeállni a kép. De nem, itt borítanak egyet az asztalon, és már abba se vagy biztos, amiben elkezdtél más hinni. Totális káoszba kerülsz, olyan hirtelen, hogy még a kérdéseket sem tudod megfogalmazni, már jön is egy újabb agymenés.

Nem vagyok kezdő a scifi és filmek terén (plusz túl vagyok a Dark sorozaton is, még frissében), de még én is teljesen elvesztem az akció jelenetek többsíkú világában. Maga az alap felütés még érthető (bár beszéltem másokkal, akik már ott is elvéreztek), de magát az ötletet a rendező ráadásul az akciójelenetek megtámogatására használta fel, ahol aztán tényleg gyors felfogású, 8 dimenzióba gondolkodni képes zseninek kell lenni, ha össze akarnád rakni a teljes képet. Szóval igen, többször nézős, kénytelen van többször megnézni, viszont itt a gond, hogy nem azért, hogy a történet egészét megértsed, hogy új réteget kapjál az elejétől, mert már ismered a végét, hanem csak azért, hogy tudjad, most akkor ki lőtt le kit és miért történt az a robbantás vagy az az ütés. Apróságok, amik bár hozzátesznek az egészhez, de a teljes történetet azért nem értékelik újjá (mint ahogy azt pl a Tökéletes Trükkben vagy a Mementóban láthattuk). Jól fog esni a szünet és a visszatekerés opció a későbbiekben.

Tehát bár a történet nem lett világmegváltó, a megvalósítása, az eredeti ötlet, azért bőven elviszi a hátán a filmet. Elcsépelt szavakkal élve, ez Nolennek az Inception-be oltott Memento-ja.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, sci-fi

Ahogy A nap vége során megjegyeztem, így két film után, simán felismerhető a rendező, Ingmar Bergman stílusa. Legalábbis, ez a két film, nagyon sok mindenben megegyezik, és nagyjából ugyan azokban tűnik ki, a többi film közül. Az élet értelméről, a halállal való szembenézésről, saját sorsunk, tetteink elfogadásáról szól. Ezúttal, szó szerint, ugyanis a főhős, ténylegesen szembe találkozik a Halállal.

Aki még nem látta a filmet, valószínűleg neki is ismerős lehet a képsor, a Kaszás és a lovag ül egy sakk tábla felett. A játék célja, némi haladék, egy kis többlet idő szerzés arra, hogy a lovag, választ kapjon még élete kérdéseire. A Nap végéhez hasonlóan, ez is egyfajta road movie. Itt a lovag utolsó napjait követhetjük végig, ahogy hazatérve a hadjáratból, még utoljára visszatérne várkastélyába. Az útja során érdekes emberekkel hozza össze a sors, van itt vándor komédiás, csalfa asszony és féltékeny férj, ördög "szállta" nő, önmagát ostorozó bűnbánó tömeg, hullarabló és sok minden más. A morális kérdéseket mégsem a lovag, hanem annak jóval földhöz ragadtabb segédje szolgáltatja, ő az, aki bár cinikusan, mégis valósan látja a körülötte zajló dolgokat.

A film stílusa amolyan shakespeare-i. Költői szófordulatok, sok egymás mellett zajló monológ. Van egy színházi hangulata, mintha csak egy színdarabot nézne az ember. A látvány világ, ahogy a korábban említett filmben is, bátran játszik a fénnyel és árnyékokkal, bár ott csak az álom jelenetek során, itt a film egészén keresztül. Így sokszor látomás szerű, kevésbé valóságos. Ehhez igazodva, a karakterek jó része sem igazi ember, sokkal inkább egy-egy társadalmi réteg, vagy inkább egy egy világszemlélet kivetítése csak. Ahogy a történet is inkább csak betekintés egy-egy gondolatba, élet helyzetbe.

Értékelésem is ennek fényében történik. Művész filmes, ahol nem ténylegesen a látott történet szál vagy a fordulat, a tanulság volt a fontos, hanem átélni és befogadni azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket a mű számodra közvetített. Nem mindig érdekfeszítő, de kifejezetten érdekes élmény volt.

Megjegyzés: a filmet szokásomhoz híven, eredeti nyelven, felirattal kezdtem el nézni. Mivel a felírat is meglepően "irodalmi" volt a szokásoshoz képest, és a svéd nyelvet sem igazán értem, kíváncsiságból átkapcsoltam magyar szinkronra. És nagyon jól működött. Bár még mindig furcsa volt, hogy nem mindig abban a lendületben, ütemben, hévvel beszélnek, mint az eredeti színészek, bőven hozzáadott annyit (mind megfogalmazásban, mind előadásában), hogy a film felétől úgy is hagytam.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, fantasztikum

Klasszikus Poirot/Columbo/Agatha Christie/Sherlock Holmes-os detektív történet, modernebb, kicsit pörgősebb stílussal bemutatva, csipetnyi fekete humorral.

Bár a történések végig lekötik az embert, és mindig akad egy kis csavar, ami megkavarja kicsit a képet, attól még a forgatókönyv nem nevezhető túl újszerűnek vagy eredetinek. Bár talán pont ez is volt a célja, egyfajta omázs (hommage) filmként szolgál, emléket állítva a fent felsorolt krimi történetek számára. A helyszín, egy elszigetelt kastély (ház), ahol a gazdag nagypapa születésnapját ünnepli a család. Az öreget másnap holtan találják, és a helyi rendőrség öngyilkossággal zárná le az esetet. Azonban megjelenik a színen egy titokzatos megbízó által felbérelt híres detektív, és elkezdődik a nyomozás.

Innentől nagyjából sejteni lehet az irányt. A kezdetekkor mindenki szeret mindenkit felállásból szépen lassan kibontakoznak a családon belüli ellentétek, lehetséges gyilkossági indítékok. Talán ott kezd el kicsit érdekesebb lenni, mikor a film megmutatja, hogy mi is történt a szobában az este. Onnantól egy minimális stílus váltás következik, felpörgetve és izgalmasabbá téve az addig nem túl feszült szituációt.

A neves színészek sajnos egyrétegű karaktert kaptak, így ebből túl sokat nem is hoznak ki. Egyedül a főszereplő lány kapott mélységeket, amit szerencsére meg is hálál, az ő esetlen, nyílt karaktere remekül állt a színésznőnek. Plusz Daniel Craig-nak áll még jól ez a kicsit tenyérbe mászó figura, bár egy emlékezetes Columbo féle karakter szintet, sajnos az ő szerepe sem tartalmazott. Kár, pedig a forgatókönyv, még ha nem is túl eredeti, meglepően jól sikerült. Jól bánik ezekkel a karakter vázlatokkal, és a párbeszédek, a reakciók, minden esetben lendítenek előre az ügyön vagy a történéseken. Az események jó ritmusban váltják egymást, és egy kicsit visszafogott, angolos, mégis humoros atmoszférát meg tud teremteni, az amúgy jobban belegondolva, igen csak tragikus történethez. Mindezt remek fényképezéssel, látványos díszletek között.

Értékelem: 7

Műfaja: vígjáték, krimi, dráma

Annak örülök, hogy ez a projekt elérte azt, hogy felkeltse az indiai Andhadhun a figyelmemet. Terveztem is megnézni, de egyszerűen nem találok magyar feliratot hozzá. Az, hogy indiai nyelven nézzem, angol felirattal, most így hirtelen nem tűnt túl szórakoztatónak. De megjegyzem a címét, hátha lesz még idehaza valami művész moziban egyszer majd bemutatva. Addig is, egy korábban látott film mellett döntöttem. Ezt a filmet számtalanszor láttam már gyerekkoromban, és ha más nem az alap történet és a zene szépen megmaradt az emlékeimben.

Amire nem emlékezte teljesen, az a hossza. Megvan, hogy gyerekként ezek a régi, epikus filmek ilyen egész napos programnak tűntek, és igen, 2,5 óráról beszélünk. Ami viszont meglepett, hogy így felnőtt fejjel, nem tűnt ennyinek. Annyi minden történik a filmben, hogy ezt az időt bőven ki tudta tölteni a rendező/író. Van egy hosszú felvezetés a tábort irányító japán ezredes és a hadifoglyok között rendet tartó angol tiszt közötti "párbajáról", az elvek harcáról, e két karakter jellemfordulásáról, de megy mellette egy szál a hadifoglyok szökésén át, a szabotázs komandósok kiképzéséről és bevetéséről is. A film alatt egy percre sem tudtam unatkozni, igaz, annyira nem is tudtam belemélyedni amennyire azt először reméltem.

A film, ahogy a karakterei, kicsit sem egyértelmű, egysíkú. Minden és mindenki megkérdőjelezhető. Amíg Szaito-t egy brutális önkényúrként képzeljük el, addig az Alec Guinness által megformált karaktert pedig a nyugat büszke, példa mutató tisztjeként. De a film közben, mindkét karakter árnyalódik. Szaito félre tudja végül dobni büszkeségét és előítéleteit, miközben az angol ezredes elvakultan próbál valami jelentőst létrehozni, valamit, ami miatt neve tovább él, és észre se veszi, hogy közben az ellenség érdekeit szolgálja ki.

De ugyan így érdekes karakter a célt mindenek felett tartó kommandós kapitány is, aki hiába van az úgymond "jó" oldalon, eltökéltsége erősen reflektál a japán ezredes kezdeti karakterére, képes mindent és mindenkit feláldozni a cél érdekében. Józanságot ebbe a világban talán egyedül csak az orvos tiszt és az amerikai próbál képviselni, de az ő karaktereik és élet felfogásuk is folyamatosan ütköztetve van a többiekével, és főleg az amerikai részéről, bőven van fejlődés ott is.

Ami még az egészet megtámogatja, az a helyszín, a valódi, kézzel fogható környezet. Látványos tájon, látványos díszletek között járunk, kint a vadonban, és nem egy stúdió négy fala között. A zene, szerencsére elégé ikonikus, és még sincs túl játszva. Kicsit féltem tőle, hogy amolyan Indiana Jones félre percenként megszólal dallam lesz, de meglepően keveset használják. Rengetek statiszta, több főbb szereplő, érdekes történet, érdekes karakterek. A film vége is emlékezetes marad, itt jövünk rá igazán, a híd szimbolikájára, a háború értelmetlenségére ("Madness! Madness!").

Értékelem: 8

Műfaja: akció, dráma, háborús

Blacksheep (Baaadmovies) random netfilxes ajánlása során futottam bele ebbe a címbe. Ahogy a videó elején is hangzik, érdemes minden spoilert, leírást, imdb adatlapot elkerülni és úgy ülni le elé.

Alacsony költségvetésű spanyol sci-firől van szó, A pénz összeg a két főszereplőn, azon a kevés díszleten és a kép minőségén nem látszik, a történeten viszont igen. Mivel a pénz kevés, így a történet kell hogy érdekes legyen. És az is. A film első harmada nagyon működik. Aztán jönnek a gondok, ahogy kinyílik a film, és megismerjük a kép egészét. Ott már a történet is kezd elvérezni, amit akkor már a film többi része sem tud vagy próbál meg megmenteni.

Igazából a történet sem egy új remekmű, elemeit láttuk már itt-ott. Kicsit soknak is tűnt, hogy az első harmada után, még a film felénél is húzni próbáltak egy meglepőt, de kb onnantól nem volt súlya, se túl sok értelme a történet egészét nézve. Szívesebben néztem volna tovább a romantikus szálat akkor már (pedig az sem lett túl gondolva), sem mint a sci-fi vonalat. Szerencsére nem húzták el sokáig, így végül is egyszeri megnézésre jó volt.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma, romantikus, sci-fi

Nem az első film, ahol a Dutch angel (döntött kameraszög) technikát használták, de ezzel a filmmel lett híres. Ráadásnak még Orson Welles neve is szerepel a stáblistán, plusz a máskor eszembe se jutna megnézni kategóriába esik. Nézzük meg, miből maradtam volna ki.

Nos, a történet egy krimi. Detektív történetnek talán nem mondanám (annyira nem csavaros, még a bizonyítékok bemutatását is átmontázsolja a rendező), bár a film nagy részét a történtek utáni nyomozás tölti ki. A 2. világháború után járunk, a megtépázott Bécs szűkös utcái között, melyek felett nemzetközi rendőrség (van itt francia, orosz, angol) próbál meg rendet tartani. Ide csöppen be amerikai írónk, aki egy régi barátjához érkezett látogatóba. A barát azonban nem sokkal ezelőtt meghalt, gyanús körülmények között. Elindul hát a már említett nyomozgatás.

Ami nagyon tetszett, az a hangulat. Baljós sötét noir hangulatot kapunk, a játékidő java, este játszódik, sötétben, esős nyirkos sikátorokban és csatornákban, romos házak között. A főszereplő is, hiába író, megvan benne a detektív véna, így egy klasszikus noir felütést kapunk. Egy nagy hibával. A zene. Az a görög pengetős romantikus vígjátékokhoz simán passzoló zene, teljesen kizökkenti az embert akkor, mikor egy menekülős résznél, vagy egy drámai pillanatnál megszólal. Számomra ha nem is tette teljesen élvezhetetlenné, de rendesen megtörte az addig jól felépített hangulatot. Kár érte. Pedig a helyszín, a fekete fehér képi világ, és az árny-fény játék remek kezelése, többet érdemelt volna.

A történet kicsit amolyan L.L. Lawrence féle ponyva, élvezhető, csavaros, de túl nagy megfejtése és mélysége nincs. Bár azért meg kell hagyni, hogy morális téren, azért meglepett a film, elég súlyos témát kezdett el felszínesen körbe járni. Ehhez volt egy jó erősítés is, Orson Welles személye. Nem kapott sok játékidőt, de annak minden percét kihasználta. Igazi rohadék kis patkányt játszott, teljes beleéléssel. Csak kár hogy a zene ennek is alá tudott vágni.

Értékelem: 7

Műfaja: film-noir, misztikus, thriller

Nem egy könnyű darabot választottam magamnak, de filmes tekintetben kihagyhatatlan darabot. Ugyan gyermekként már láttam, de csak az maradt meg, hogy milyen jót aludtam a film közepén a dunyha alatt, illetve arra, hogy a végén milyen kiállhatatlan emberek nyúzták egymást és magukat. Nem értettem, nem is lehettem még rá felkészülve. Azt azonban azóta is tudom, hogy egy 4 órás eposz, 1939-ből, mely azóta is megosztja a nézőket, de továbbra is ott él a köztudatban (és nem csak a botrányokra gondolva).

Az kicsit se érdekel, hogy az akkor ismert normák (főleg, hogy az alapja egy könyv, ami témája a rabszolgatartó déli államok egyik nemesének története), mennyire bántják a mai ember szemét, de az inkább, hogy egy ilyen régi film, ráadásul ilyen hosszal, mit tud még ma felmutatni. És azt kell mondanom, hogy sokkal többet, mint azt én valaha is gondoltam. Nem mondom, hogy nem volt hosszú, két részletben néztem meg. Azt se, hogy nem öregedett egy kicsit sem. Dehogynem. De ami elvehetetlen tőle, az a a látvány világ, a hangulat, maga a film élmény.

Persze, az egymásra vetített hátterek, a (egyébként csodálatos) festett hátterek persze ma már szembe tűnőek. Ahogy a film zenéje és a színészi játék is sokszor színpadias, régies. A mondani való, a színes bőrűek kezelése, és a családon belüli erőszak bemutatása, erősen megkérdőjelezhető. De minden színész játéka lekötött, főleg Melanie karaktere. Az őt játszó színésznő, Olivia de Havilland, idén halt meg 104 évesen (és nem csak az életkora, de az életpályája is lenyűgöző, érdemes utána olvasni). A főszerepben nem titkoltam, az erős, túlélésre kényszerült nők állnak, akik megtesznek minden tőlük telhetőt (ki így, ki úgy) és akik körül a többi karakter, csak mint bolygó körül a hold, úgy kering. És a film bátran (főleg akkor) merte bemutatni azt, hogy bizonyos célok elérése, hogy teheti tönkre mások életét, még akkor is, ha ezt a film főszereplője lépi meg. Akire nyugodtan rá lehet mondani azt, hogy elkényeztetett kis libából, számító, mindenkit kihasználó nővé változott, de közben ott van a karakterútban az őrlődés a barátság a szerelem és a vágy között, ráadásul végig kompetens, eltökélt és ami a legfontosabb, túlélő marad.

Meglepő volt látni, hogy bemerik azt is mutatni, ahogy felragyog az arca egy szexuálisan aktív éjszaka után, és meg lehet szólni amiatt, hogy ennek a kiinduló pontja konkrétan a családon belül elkövetett nemi erőszak volt. De necces téma még ezen felül is van bőven, és bizony a végére úgy hullanak el az emberek és esnek szét a kapcsolatok, hogy az kicsit sem tűnik mai szemmel (klasszikus értelemben vett) Hollywood kompatibilisnek.

Nehéz és sokrétű film, és az a teljesítmény, amit akkor letettek az asztalra, az lenyűgöző. Azon a ma már szembetűnő pár vágási és képillesztési problémán kívül. nagyon belekötni nem is akarok, nem is tudok. A díszletek, a kosztümök, a kamera kezelés, a fényezés, mind mind remek. A történet is kalandos, sok karakter életútját végig követi, így ezek összességében, nézeti magát. Talán túlságosan is karakter központú, így magáról az akkor eltűnt déli világról, túl sokat nem tudunk meg, de talán ez nem is nagy baj. Sok rétű film, bőven van benne rengetek beszéd és vita téma. Erre tudom azt mondani, hogy egyszer látni kell.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, történelmi, romantikus

Ingmar Bergman filmhez még emlékeim szerint nem volt szerencsém. A Hetedik pecsétet meg akarom nézni, gondoltam előtte belenézek, milyen stílussal dolgozott a rendező.

Bár ez az első amit láttam, már most biztos vagyok bizonyos stílusjegyeiben. A téma választás, a színházi jelleg, a párbeszédek, és maga a kamera kezelés is egyéni jegyeket mutat. Nem mondom, hogy teljesen lenyűgözött, de határozottan lekötött. Igaz, végre alig másfél órás (még annyi sincs) film, ami ennyi idő alatt is tökéletesen eltudja mondani azt, amit akar. Nincs elnyújtva feleslegesen 3 vagy 2,5 órán keresztül.

Egyfajta road movie-ról van szó, ahol egy öreg professzor járja be szülővárosa felé gyerekkora helyszíneit, édesanyja házát, egykori nyaralójukat, hogy végül a kicsit elhidegült (ez a téma ennek a körnek a szlogenje) fiánál szálljon meg egy éjszakára. Utazását szürreális álmok és különféle útitársak kísérik, melyek végig formálják gondolatait és érzéseit. A téma nem más, mint a múltunkkal és önmagunkkal való szembe nézés, életünk elfogadása, a környezetünkhöz való hozzáállásunk átgondolása, életünk vége felé.

Kicsit színpadias, művészies, mégis ember közeli. Keserédes hangulatú, és bár a felhozott témák és sorsok mélyén kemény drámák vannak, ez a film mégis valahogy optimistább, megnyugtatóbb. Bár nem kapunk egyértelmű lezárásokat, de úgy érzem, végül mindenkinek sikerült kicsit elfogadnia saját magát, és egy kicsit talán a másikat is.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, romantikus

Rendben, nem tudom ez hogy sikerült, hogy a Fargora csak 6 a Gran Torinora meg összesen 5 pontot adtam. Bár az utóbbi nem egy kedvencként maradt meg az emlékeimben, a Fargo-ról jó emlékeim vannak, szeretem Coenéket. De lehet csak a sorozat add hozzá plusz jó emlékeket. Viszont a Gran Torinora nincs mentségem. Emlékszem valami nagyot vártam, mégis csak Clint Eastwood rendezése, aztán egy beszélgetős unalmas, nem túl hihető lezárós valamit kaptam (ez van az emlékeimben). De kíváncsi lettem, tényleg ennyire középszerű-e a film.

A történet tényleg nem egy túl nagy eresztés. Tanmese a rasszizmusról és előítéletekről, mindenki várhatja a szájbarágós példázatokat. És tény, van benne ilyen, mégis tud őszintébb, a fekete-fehérnél jóval szürkébb lenni. Igen, a főszereplő egy vén mogorva öregember, akit minden és mindenki zavar, a végére mégis megszereti a szomszédba költöző vietnámiakat. Azonban amiben mégis mer más lenni, az egyrészt az, hogy az öregnek minden joga megvan ilyennek lennie. Egyrészt megjárta a vietnámi háborút, érthető hogy nem a legboldogabb emlékekkel tért onnan haza. A környék, ahol lakik, elzüllött, minden fehér ember kiköltőzött, helyükre mexikóiak, feketék, vietnámi és kínai nemzetségű vegyes lakosság költözött be, a szegényebb rétegből. Felkapta a fejét a bűnözés, az utcát bandák járják. Az öregről a családja is teljesen lemondott, már csak teher számukra, illetve az unokák szemében lehetőség egy új verdához vagy házhoz jutni, örökség révén. Igaz, kicsit ez is árnyalva van, nem csak a rokonság tehet a kialakult helyzetről, a főszereplő is bevallja, hogy miatta lett ez a távolság tartás.

Szóval igen, megvannak a klissék, de mer bátran beszélni arról is hogy a "jó" oldal is hibás. Láthatjuk még a rasszok belső köreibe is feszülő viszályt, hiába rója az utakat az egyik vietnámi banda, a szomszédba költöző család, megpróbál az egészből kimaradni és saját gyermekeiket jóra nevelni. Nem túl sok sikerrel, mert hiába nem bandázik a gyerek, ha otthon csak kertészkedni hajlandó, méltatlanul az ősök jó híréhez.

Nagyon ellent mondásos a film, egyszerre konzervatív (republikánus), mégis szabad szellemű. Egyszerre fegyver párti, mégis a végső megoldása ízig-végig fegyver ellenes. Rasszista is, és befogadó. Egyfajta bosszúfilmként is felfogható úgy, hogy egy csepp bosszúfilmes klissé és fordulat nem jellemző rá. Egyszerre tragikus és mégis felszabadult és vicces. Ez utóbbi hangulatot főleg a karakterek, valamint az ő szövegeik formálták ilyenné. Bár a vietnámi színészek kicsit gyengébbek, a történethez szükséges mellék karaktereket épp csak hozzák, addig Clint Eastwood mintha élete egyik hetét mutatná be, annyira karakteres, annyira jól illik ehhez az egészhez. A szövegek szórakoztatóak és humorosak, bár egy mai pc vérhuszár biztos agyvérzést kapna tőle, de pont az a fajta pofátlanság kellett ehhez az őszinte hangulathoz és karakterhez.

Tényleg nem tudom mi bajom volt vele régebben. Persze lehetett volna jobb, több, főleg a családi rész jobban kifejtett, vagy a vége kevésbé hatásvadász, kicsivel jobb mellék karakterek, de bőven több volt benne így is, mint amit a témájából kinéztem volna.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma

Ez a film engem elkerült. Hallottam már emlegetni, tudtam hogy Robert De Niro játszik benne, és a Vietnámi háborúról szól, de semmi többet. Így hát elvárások nélkül ültem neki, egész addig, amíg meg nem láttam, hogy 3 órás filmről van szó.

Bár a rendezőt nem ismerem, így ez a 3 óra egy Scorsese-féle végig a képernyő elé kötő történet mesélés is lehetett volna, de sajnos nem így volt. Számomra teljesen indokolatlan volt a játékidő (bár értettem a koncepciót.. hosszú vidám percek majd jön a gyomros). A film 3 részre, konkrétan 3 db 1 órás részre darabolható.

Az első 1 óra a legrosszabb. Itt ismerjük meg a karaktereket, amivel sok gond nem is lenne. De mivel ezekben a karakterekben önmagukban (a kiinduló állapotukban) nem volt túl sok, így a legtöbb időben csak azt nézzük, ahogy egymást és önmagukat öntözik (kívül-belül) alkohollal, táncolnak és rohangálnak egyik helyről a másikra. Persze karakter építés itt is van, megismerjük Michael zárkózottságát, barátjához és annak barátnőjéhez fűződő viszonyát, Steven gyengédebb jellemét és Nick nyitottságát. De ezt bőven lehetett volna feszesebben is, nem egy órányi esküvői táncikával bemutatva. Végül is a karaktereink Vietnámba készülnek, háborúba mennek.

Aztán jön a szarvasvadászat, ahol Zsigmond Vilmos operatőr csodálatos panoráma képei között elkalandozva figyelhetjük meg Michael tehetségét a lopakodásban és vadászatban, ami kombinálva az előtte bemutatott introvertált személyiségével, és a közelgő Vietnámi háborúba való bevonulásával, nem sok jót sejtett. Majd egy hirtelen vágókép, és már a dzsungelben vagyunk, véres testek, és kegyetlen kivégzések közepette. Nagyon hirtelen, mintha egy új filmbe kerülnék (még a kamerakezelés is új lesz).  A film legerősebb jelenetei itt vannak, ez a szakasz igazán megterheli a néző lelkét. A fogságba eltöltött hosszú percek (a kamera végig közelin marad), az orosz rulettes kivégzések, a patkányok, az emberek pszichés összeomlása, elég súlyosra sikeredett. Igazából, bármilyen gyomorforgató is volt ez a rész, az előző szakasz 1 órájából 20 percet simán feláldozhattak volna még ezen szörnyűségek bővebb bemutatására.

A harmadik felvonás a hazatérés. Már akinek sikerült. Egy karakter (mondjuk én pont a másik karakter összeomlására számítottam) hátra marad, nem tudván megbirkózni azzal, ami vele történt a fogságban. A maradék vagy emberi roncsként, vagy a világban helyét nem találó kiábrándult veteránként tér haza. Itt egy kicsit elidőzünk a vissza illeszkedéssel, mely szintén kicsit túlnyújtott lett, bár legalább tart valahova. Aki visszatért azonban megtudja, hogy hátramaradt barátjuk még életben van, elindul tehát vissza, a pusztulás sújtotta Saigonba megkeresni őt.

A végét nem fejteném ki, sokkoló volt.

A film, hatot az emberre. Sötét és depresszív hangulata van, garantáltan nyomot hagy. A színészi játék pazar. Nem csak Robert De Niro lényegült át teljesen a szerepébe, hanem Christopher Walken is. Ez az akkor még szemtelenül fiatal színész, konkrétan azzal a kevés jelenetével, mindenkit lejátszott a képernyőről. A kamerakezelés, a képi világ, maga a részek külön-külön hangulatai jók voltak, bár a vágás szörnyű, a zene meg .. olyan mézes mázas, engem rendre kizökkentett. Erős (kvázi háború ellenes) alkotás, emlékezetes jelenetekkel és sorsokkal, de az a játékidő, a sok üres járat, engem rendre kivetett a filmélményből.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, háborús

Tessék, ismételten ellent mondhatok önmagamnak: "nem vagyok hajlandó Andrej Tarkovszkij filmet megnézni". Csak azt akkor a 9. körben, elfelejtettem, hogy bizony a Stalkert is ő rendezte. Amit pedig a világ legjobb sci-fi filmjeként tartják számon. Hát, vannak kétségeim.

Amennyit tudok erről a világról, az mind mások beszámolói alapján van. Hallottam a filmről, a könyvről (Piknik az árokparton), és természetesen a játékokról is, valamint Retroshock rajongása által is volt szerencsém belekóstolni ebbe (vagy a hasonló) világba, de közeli találkozásom, még nem volt. Tudok a Zónáról és tudok a művész úr (Tarkovszkij) vallási vonzódásáról és művészies hajlamairól, talán ez a két találkozás még sem lehet annyira rossz.

Nos, a film hosszú. 2,5 fél óra, és bőven érezhető, hogy tényleg annyi. Rettentő hosszúra kinyújtott snittek, csiga módjára mozgó kamera jellemzi az egészet. Igaz, itt nem csak amolyan "művész vagyok, élvezzétek" öncélú jellege van az egésznek, hozzátartozik a film hangulatához. Mert amiben jó ez a film, az a meditatív hangulat. Olyan érzésem volt végig, mintha egy vonaton zötykölődve, bámulnák ki a tájra, és gondolkodnék el az életem apró-cseprő dolgain.

Mondjuk, szerintem ez a hibája is a filmnek. Néha annyira meditatív, hogy már rég nem is oda figyelsz, hanem a saját gondolataidra. Aztán pörgetheted vissza, hogy lemaradtál-e valami fontosról. Így lesz a 2,5 órából 3,5. Amúgy nem, nem kell visszatekerni, semmiről nem maradsz le. A film fele az utazás, a másik fele "mélyen" szántó gondolatok monologizálása. Az egyén igényeiről, a létezésünk valódi céljáról, az anyagias világba való kényszeres megfelelés problémájáról, a hit és önkeresésről, satöbbi satöbbi. Semmi új, és ez még nem is baj, azonban biztos vagyok benne, hogy mindezt jobb köntösben is láttuk már.

Az elemzések révén biztos kap új és új réteget a film, egész éves tanórákat lehet rá szánni, hogy minden apró részletével (a nedves, esős világ, a valóság szürkéje és a zóna élénk színei, az egyes szereplők belső vágyai, érzései) és szimbólikájával tisztában legyünk , de engem ez most kevésbé érdekelt. Hogy egy blogról idézzek (akik a rendező szavainak tartják a következőket): "„akik jelentést keresnek a film nézése közben, elszalasztanak mindent. Az ideális néző úgy mozizik, mint egy utazó, aki az éppen bejárt országot figyeli meg”. Egy utazásra tényleg jó volt.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, sci-fi

Mégis írnom kell róla. A fejemben ugyanis kezdtem túl ideologizálni a filmet. Emlékeztem a kulcs momentumokra, a megfigyelésre, az azt okozta paranoiára, a valóság show műfajának önmagából kifordítására, és amolyan világmegváltó, tökéletes filmként kezdett el az emlékeimben új életet élni.

Nos, ez nem teljesen így van, bár a fent említettek mindegyike jelen van a műben. És félre ne értsem később, mikor visszaolvasom, ez a film, továbbra is remek. Csak azért megvannak a korlátjai. A régen adott 8 pontom teljesen reális rá. Simán újra nézhető pár évente, de nem baj, ha az a pár az néha 5 vagy 7 évet jelent. Valószínűleg ez a film, még nagyon sokáig releváns marad. Bár már akkor pedzegette, a tv show idejemúltját, nem sok minden változott azóta sem, kétlem, hogy a streaming és cloud világa, gyökerestől más irányba vinni el a tömeg szórkoztatás jól bejáratott formátumait. Már, amennyire én ezt kívül állóként, a hozzám eljutó bulvár hírek töredékekből következtetek, ugyanis 2003 óta nem ülök TV készülék elé, és a dokumentum filmek és sorozatokon kívül, mást ebből a rétegből nem is nagyon fogyasztok.

Ami nem tetszett a filmben, az egyrészt a hangulata, valahogy nem érzem feszültnek, drámainak, sokkolónak (lehet nem is kéne), valahogy nem férkőzik be a szívem mélyére. A karakterek, köztük a fő karakter is, távol marad tőlem, a kirohanásai inkább a kevésbé jó, túljátszott alakításait idézi. Ettől függetlenül, a film nagy hányadában az ő karaktere viszi előre a történetet, köti le a nézőt. És meg kell hagyni, sokszor lehet vele azonosulni.

Ami már jobban tetszett, az egyrészt a szatíra jelleg ("What else is on? Where's the TV Guide?"). A direkt szappanoperás környezet, pont elégé furcsa ahhoz, hogy lekösse a nézőt, főleg, mikor elromlik valami. A forgatókönyv ötletes, eltekintve attól, ez mennyire életképes ötlet, jól bánik a morális kérdésekkel ("Free Truman" mozgalom érdekei vs biztonságos boldog hamis világ, vagy a "He was born in front of a live audience" reflektálás), remekül használja a komikus elemeket, az apró utalásokat, elrejtett üzeneteket. Talán, kicsit lehetett volna egy-két ötlet erősebb, jobban kifejtett, de az érdemeiből így sem veszít. A színészi játékból Ed Harris játéka számomra a legkiemelkedőbb. Egyszerre rideg, számító üzletember, mégis, ott lapul a lelke mélyén az apai szeretet. A film vége, az a 20 perc, talán a film legerősebb része, és ott bizony Ed Harris játssza a főszerepet.

Meg kell említenem a film zenéjét, ami a Leftovers keserű melódiáját idézi, igaz, annál ez itt sokkal reménytelibb, motiválóbb. A kamerakezelés általában ötletes, bár a halszemoptikát kicsit túl erőltették. Összességében ez egy jó film, attól, hogy jelen hangulatomban sem tudott földbe döngölni, még bőven ajánlott és mindenképpen újranézős darab.

Értékelem: 8

Műfaja: komédia, dráma, sci-fi

Ezerszer látott tanmese az előítéletekről, arról, hogy két teljesen különböző (és világnézetű) ember végül hogyan hat egymásra, hogyan változnak kicsikét jobbá, elfogadottabbá, hogyan ismerik meg a másikat és saját magukat.

60-as évek amerikájában járunk, ahol Viggo Mortensen karaktere egy olasz negyedben él és dolgozik. Előítéletes ugyan, de csak egy picit. Jó pénzért munkát vállal egy zongoristánál (Mahershala Ali), aki látszólag a fehérek kőgazdag életét éli, elszakadva gyökereitől, talán le is nézve azokat. Ahogy a filmben is elhangzik, ő nem fekete, de a fehérek se fogadják be. Idegen. És bizonyítani akar. Így tehát a mélyen rasszista déli államokba indul neki turnézni.

Pontosan az történik, amire számítunk. Bajba kerülnek a bőrszín miatt (és egyéb hovatartozás miatt), és közben mindketten jobb emberré és baráttá válnak. Pozitív hangulatú film, nincsenek benne mély drámai pillanatok, ami annak indul, az is nagyon gyorsan átvált romantikus minden megjavul jelenetekké. Hangulatos, jó zenével megáldott, jó színészekkel előadott szórakoztató darab, valós történet alapján. 

Értékelem: 6

Műfaja: önéletrajzi, dráma, vígjáték

Az egyedi dokumentum film ötlete Peter Jackson fejéből pattant ki. Ő és csapata keresték meg azokat az archív fekete-fehér néma filmes I. világháborús felvételeket és túlélőket, amik és akik segítségével hűen be tudták mutatni, a keveset említett első nagy modern háború szörnyűségeit. És ebből a szempontból, tökéletes munkát végeztek.

Technikai téren tényleg tökéleteset. Az egy dolog hogy kiszínezték a felvételeket. De emellett felkonvertálták nagyfelbontásra, összesimították a különböző tekercsek eltérő fps számát, szájmozgásról és szituációtól függően beszédet és környezeti hangokat adtak hozzá, és a túlélők beszámolója alapján még be is azonosították az egyes történéseket, szereplőket. Nem kevés munka lehetett ezt így összehozni.

Ez, és a narráció segíti közelivé, és mai szemmel is átélhetővé tenni az egészet. A borzalom is itt kezdődik, a rendező nem finomkodik. Kendőzetlenül és cenzúra nélkül kapjuk telibe a szörnyűségeket, valódi felvételeket bombatámadásnak kitett, bajonettel kibelezett, lőfegyver által szétrobbant fejű katonákról, az eseményeket testközelben átélők nyers beszámolója kíséretében.

Ami még nehézzé teszi (legalábbis nekem tette) a film befogadását, az a mondanivaló, a túlélők véleménye a háborúról, saját szerepükről. Tény, 70 évvel később születtem és soha nem kellett hasonlót átélnem, így nem is érthetem meg, ahogy őket sem értették meg azok, akik hátra maradtak. De a tényen nem változtat, nekem nem ez a dokumentum film fogja emberileg érthetőbbé tenni sem a történteket, sem a korszellemet.

Értékelem: 7

Műfaja: dokumentum, történelmi, háborús