MDb Top 250 - 165.
Tizenkilencedik út:
156. A hetedik pecsét (1957) kiválasztott
157. A szoba (2015) korábban: 8
158. Trainspotting (1996) korábban: 8
159. Nem vénnek való vidék (2007) korábban: 7
160. Az elefántember (1980) kiválasztott
Ahogy A nap vége során megjegyeztem, így két film után, simán felismerhető a rendező, Ingmar Bergman stílusa. Legalábbis, ez a két film, nagyon sok mindenben megegyezik, és nagyjából ugyan azokban tűnik ki, a többi film közül. Az élet értelméről, a halállal való szembenézésről, saját sorsunk, tetteink elfogadásáról szól. Ezúttal, szó szerint, ugyanis a főhős, ténylegesen szembe találkozik a Halállal.
Aki még nem látta a filmet, valószínűleg neki is ismerős lehet a képsor, a Kaszás és a lovag ül egy sakk tábla felett. A játék célja, némi haladék, egy kis többlet idő szerzés arra, hogy a lovag, választ kapjon még élete kérdéseire. A Nap végéhez hasonlóan, ez is egyfajta road movie. Itt a lovag utolsó napjait követhetjük végig, ahogy hazatérve a hadjáratból, még utoljára visszatérne várkastélyába. Az útja során érdekes emberekkel hozza össze a sors, van itt vándor komédiás, csalfa asszony és féltékeny férj, ördög "szállta" nő, önmagát ostorozó bűnbánó tömeg, hullarabló és sok minden más. A morális kérdéseket mégsem a lovag, hanem annak jóval földhöz ragadtabb segédje szolgáltatja, ő az, aki bár cinikusan, mégis valósan látja a körülötte zajló dolgokat.
A film stílusa amolyan shakespeare-i. Költői szófordulatok, sok egymás mellett zajló monológ. Van egy színházi hangulata, mintha csak egy színdarabot nézne az ember. A látvány világ, ahogy a korábban említett filmben is, bátran játszik a fénnyel és árnyékokkal, bár ott csak az álom jelenetek során, itt a film egészén keresztül. Így sokszor látomás szerű, kevésbé valóságos. Ehhez igazodva, a karakterek jó része sem igazi ember, sokkal inkább egy-egy társadalmi réteg, vagy inkább egy egy világszemlélet kivetítése csak. Ahogy a történet is inkább csak betekintés egy-egy gondolatba, élet helyzetbe.
Értékelésem is ennek fényében történik. Művész filmes, ahol nem ténylegesen a látott történet szál vagy a fordulat, a tanulság volt a fontos, hanem átélni és befogadni azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket a mű számodra közvetített. Nem mindig érdekfeszítő, de kifejezetten érdekes élmény volt.
Megjegyzés: a filmet szokásomhoz híven, eredeti nyelven, felirattal kezdtem el nézni. Mivel a felírat is meglepően "irodalmi" volt a szokásoshoz képest, és a svéd nyelvet sem igazán értem, kíváncsiságból átkapcsoltam magyar szinkronra. És nagyon jól működött. Bár még mindig furcsa volt, hogy nem mindig abban a lendületben, ütemben, hévvel beszélnek, mint az eredeti színészek, bőven hozzáadott annyit (mind megfogalmazásban, mind előadásában), hogy a film felétől úgy is hagytam.
Értékelem: 7
Műfaja: dráma, fantasztikum