Ingmar Bergman filmhez még emlékeim szerint nem volt szerencsém. A Hetedik pecsétet meg akarom nézni, gondoltam előtte belenézek, milyen stílussal dolgozott a rendező.

Bár ez az első amit láttam, már most biztos vagyok bizonyos stílusjegyeiben. A téma választás, a színházi jelleg, a párbeszédek, és maga a kamera kezelés is egyéni jegyeket mutat. Nem mondom, hogy teljesen lenyűgözött, de határozottan lekötött. Igaz, végre alig másfél órás (még annyi sincs) film, ami ennyi idő alatt is tökéletesen eltudja mondani azt, amit akar. Nincs elnyújtva feleslegesen 3 vagy 2,5 órán keresztül.

Egyfajta road movie-ról van szó, ahol egy öreg professzor járja be szülővárosa felé gyerekkora helyszíneit, édesanyja házát, egykori nyaralójukat, hogy végül a kicsit elhidegült (ez a téma ennek a körnek a szlogenje) fiánál szálljon meg egy éjszakára. Utazását szürreális álmok és különféle útitársak kísérik, melyek végig formálják gondolatait és érzéseit. A téma nem más, mint a múltunkkal és önmagunkkal való szembe nézés, életünk elfogadása, a környezetünkhöz való hozzáállásunk átgondolása, életünk vége felé.

Kicsit színpadias, művészies, mégis ember közeli. Keserédes hangulatú, és bár a felhozott témák és sorsok mélyén kemény drámák vannak, ez a film mégis valahogy optimistább, megnyugtatóbb. Bár nem kapunk egyértelmű lezárásokat, de úgy érzem, végül mindenkinek sikerült kicsit elfogadnia saját magát, és egy kicsit talán a másikat is.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, romantikus