Csak a szokásos: egy nagyon régi elmaradásom pótlása. Digitálisan felújított valamint rendezői változat került fel a nagyvászonra, így kihagyhatatlan lehetőség volt arra, hogy ott pótoljam, ahova a készítő igazából szánták (na meg pont 4 hónapja nem voltam moziban).

Sergio Leone western búcsúját, a Volt egyszer egy vadnyugatot is pontosan abban a moziban láttam 5 éve, mint ezt a mostanit. És pont amiatt a film miatt, bőven voltak előítéleteim. Az nem volt rossz film, de voltak vele bajok (a női karakter, a vontatottság, klissék halmaza), így hasonló élményre számítottam. És többet kaptam. Ez a film, sokkal nézőbb barát, még úgy is, hogy az első 11 percben, egy szó sem hangzik el.

A történet (és a forgatókönyv) rendesen összerakott, egybefüggő, a karakterek több mint érdekesek, a cselekmény pedig meglepően újszerű és változatos, még úgy is, hogy kb minden percét lemásolták és újra felhasználták már több helyen azóta. A színészi játékot felmagasztalni nem tudnám, de mindenki hozta a karakterének kötelezőjét. A Rossz minden pillantása gonosz volt, a Jó, megfelelően sármos volt akkor is mikor piszkos ügyeket intézett, a Csúf meg szó szerint tényleg patkány képű kétszínű figurát hozott. Talán az ő szerepe volt a leghálásabb, és Eli Wallach mindent bele is adott. Nem hogy mellék szereplő volt csak Clint Eastwood mellett, de bőven le is játszotta őt.

A hangulat kőkemény western. Hőség van és por, az ember élet nem ér többet egy pisztoly golyónál. Erkölcs csak némi cowboyos hősiesség szintjén fedezhető fel, azaz nem lőjük hátba az embert. Szemből eresztünk golyót bele, vagy maximum megkínozzuk némi kötéllel vagy kiéheztetjük a sivatagban. Mindezt megfűszerezi az Amerikai polgárháború pusztító eseményei. A helyszínek között van szétbombázott város, börtön telep, csatatér. Remek változatosságot visz be a sivár puszta és poros kis falvak közé.

Technikai téren talán csak a beszédhangokba tudnék bele kötni, nem tudom eredetileg volt-e a felvételeken hang, de az tisztán észrevehető és zavaró, hogy az egész utószinkronizálva lett. És az "eredeti" nyelvről beszélek. De ez legyen a legnagyobb baj. Tehát van egy remek hangulat, remek forgatókönyv, változatos és látványos környezet, ikonikus karakterek és jelenetek. És nem utolsó sorban, Ennio Morricone halhatatlan dalai. Igazi nagybetűs MOZI élmény volt.

Zárószónak pedig mi más:

Értékelem: 8

Műfaja: western

A Truman Show-t mindenképpen újra fogom nézni (bár szerintem írni nem fogok róla, max feljebb pontozni, ha így érettebb fejjel jobb lesz), de amiért elindítottam ezt a felzárkózást, arra a legjobb példa az Eszeveszett mesék. Csupa jót hallottam róla, mégsem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy megnézzem (és ezen a szappanoperás borító sem sokat segített).

A cím nem hazudik, tényleg eszét vesztette történet fűzért kaptunk. Pontosabban, 6 különálló darabot, melyeket csak egy közös jellemző köt össze, mindegyikben az idegösszeomlás játszik központi szerepet (na meg az emberi gyarlóság, bosszúvágy, harag és kétségbeesés). A sokszor halálosan komoly szituációkat remekül oldja fel az író, jó adagnyi morbid humorral, így nagyjából az elejétől a végéig az ember csak fogja a fejét, hitetlenkedve attól amit lát. Tetszett ez a fajta polgár pukkasztás, még akkor is, ha maguk a történetek nem túl csavarosak, és a színészi játék is néha kilendül a ripacskodás irányába.

Ami nagyon is nézhetővé teszi ezt az egész katyvaszt, az egyrészt az, hogy ezek a kisfilmek növekvő hosszúságban helyezkednek el (az első kettő kifejezetten rövid), így szépen beleszoktatja a nézőt ebbe a stílusba, másrészt pedig maguk a történetek (a korábban említett fekete humorral együtt), melyek annyira abszurdak, annyira figyelem felkeltőek, hogy az embernek eszébe nem jut lekapcsolni és szünetet tartani.

Kifejezetten érdekes alkotás, ritkán látok hasonlót (bár Cohenék The Ballad of Buster Scruggs-jához is nem rég volt pont szerencsém). A borítókép és az argentin-spanyol mivoltja ellenére is, nagyon modern, a kamerakezelés és a fényképezés kifejezetten remek. Tűéles kép, remekül használt nagy totálok és közelik, mindig minden jelenet a legpontosabban van felvéve.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma, thriller

Ha már slapstick (fizikai) humor, akkor az egyik leghíresebb mű ebben a kategóriában, az ez a film. Manapság ez a fajta humor már kizárólag a kövér ember mindig elesik szintre süllyedt, de akkoriban, a némafilmek korszakában, ez sokkal inkább volt akrobatikusabb, már-már cirkuszi mutatványokhoz mérhető.

A generális, az előző Keaton filmhez képest jóval kiforrottabb történettel rendelkezik, azonban meg kell hagyni, hogy bár hatalmas monstrum gőzmozdonyokkal/on történnek a mutatványok, az előzőhöz képest számomra talán kicsit kevésbé volt ötletes. Ettől függetlenül, a dinamikussága ugyan úgy megvan és Keaton akrobatikus mutatványai, illetve ezen mutatványok mérete, egyszerűen bámulatosak. Látványos vonatos üldözés A-ból B-be, majd B-ből vissza A-ba, nőrablással és mentéssel, majdnem hogy Mad Max (a legutóbbi) után-érzetem volt. 

Amit azonban kicsit furcsálltam, hogy az amerikai polgárháború ezen eseményét a déliek szemszögéből izgulhattuk végig, valamint hogy konkrétan volt öldöklés is (igaz, nem túlzottan dramatizált képsorokkal) a vásznon. Valahogy a humor része az előző filmhez képest kevésbé jött át, így nekem alapvetően inkább akció-kaland filmnek maradt meg sem mint vígjátéknak, a slapstick humor ellenére is.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, kaland, komédia

Egy igazán jó kör, ahol egy remeknek ígérkező Daniel Day-Lewis film, valamint a Hitchcock filmekből már megismert James Stewart elsőfilmes alkotása is helyet foglal. Azonban ezek mellett is, van egy szemet szúró érdekesség: Buster Keaton filmek. Ráadásul egymás hátán. Nézzünk akkor némi slapstick vígjátékot!

Bár a leírás és a borító kép is egy izgalmas történetet ígér, meg kell jegyeznem, hogy az itt nincs igazán túlgondolva. Igaz, a teljes film összesen 45 perc. Ez pont arra elég, hogy egyfajta kaszkadőr show keretei között, elszórakoztassa a nézőt.

Azonban ez a film, mégis több némi akrobatikánál. Nem csak a mai szemmel is látványos kamerakezelés, hanem a vágás is, mellyel sikerült némi meta réteget is besűríteni ebben a kevéske időbe. A főszereplő ki-be sétál a mozi vászonról, illetve a vásznon a váltogatott helyszínek között (sivatag, dzsungel, város, tenger). Nem teljesen hibátlan a technika, de mindenképpen szórakoztató és emlékezetes.

A rövidsége és ötletessége mellett, mindenképpen meg kell említeni Keaton fizikai képességeit. Amit ez az ember leművel, az hihetetlen. És itt nem csak a látványos kormányon motorozásról vagy a sorompót autóba ugrásról beszélek, de az olyan apróságokról is, mint mikor a billiárd ütővel ugrasztja ki a zsákból a fehér golyót. Látszik, hogy minden mozdulatának tudatában van, még akkor is, mikor egy banánhéjon kell hátast dobnia.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, komédia, romantikus

Újabb kilenc év. A történet szerint, Jesse és Celine mert "kockáztatni", feldobták korábbi életüket, hogy adjanak maguknak még egy esélyt. A férfi most már elvált, Celine-el él együtt, fiát csak ünnepekkor láthatja egy-egy hónapra. A nő munkaváltás előtt álló anyuka lett, Jesse-vel két lányuk született és cseperedett fel. A nyaralást lezáró utolsó napjukat, Görögországban a barátaik társaságában tervezik eltölteni. Mi pedig lelkesen várjuk, hogy bepillantást nyerjünk kapcsolatuk jelenlegi mélységeibe.

És kapunk is. Ahogy azt már az első két résznél is megemlítettem, az itt is tartja magát, a film hiteles. A szereplők látszólak beteljesítették a romantikus regények nagy példáját. Fiatalon egymásba szerettek, évekig küzdöttek egymástól külön ki-ki a saját párkapcsolatában, még végre újra egymásra találván, most boldogan élnek, két csodás gyermek sikeres szülőjeként. De mint mondtam, hitelesek vagyunk, és a valóság sosem olyan tökéletes, mint ahogy azt várnánk. Romantikus helyszínen, idilli képsorokkal kezdünk, mégis, a két házastársban lakozó feszültség, már itt is meg-megmutatkozik. A férfi nehezen viseli, hogy ritkán látja fiát (Jesse azóta Párizsba költözött), a nő pedig munkaváltás előtt áll, bár vannak mélyebb problémái is ennél, de ezt csak később tudjuk meg.

A film kamera kezelése, a helyszín, sokkal profibb munkára és több befektetett pénzre utal mint az előzőekben. Az első felébe még mellék karaktereket is kapunk, egy kicsit sablonos felépítésűek, de céljukat betöltik. Jesse és Celine 18 éve ismerik, és 9 éve együtt élnek, nehéz lenne egy komolyan vehető filmet készíteni arról ismét, hogy egy teljes napot vagy estét eltöltenek csak beszélgetéssel. Kellett a baráti társaság, és egy kis filozófálgatás, ami ha nem is add hozzá túl sokat a két karakter viszonyához, azok világ szemléletéhez viszont talán kicsit többet.

Aztán elérkezik az éj, a páros egyedül marad, és a problémák előtérbe kerülnek. Hiába épül a kapcsolatuk őszinte szerelemre, rengetek elnyomott sérelem, vélt vagy valós elnyomás és önfeláldozás érzelme kerül a felszínre. Hétköznapi problémák sora, mely elkerülhetetlenül benne van, vagy benne lehet egy házastársi kapcsolatban. Kicsit ez a fele hasonlított is a Házzasági történet-re, legalábbis annak a komolyabb részeire. a film vége, jóval kevésbé pesszimista, mint amire az utolsó veszekedés alatt számítottam (azt hittem, hogy a hotel szobában vágja el a képet), de nem vagyok benne biztos, hogy nem egy kapcsolat utolsó napjait láthattuk, ahogy azt a kocsiban, Celine megjósolta.

Talán kicsit jobban megszólított ez a rész, mint az előző, bár számomra talán ez az az élethelyzet, ami még távolabb is van tőlem. De talán, a szövegkönyv, itt kevésbé volt színpadias, mint ott. Vagy csak a hangulatom volt befogadhatóbb, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy igazán várom a következő 9 év és egy nap történetét.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, romantikus

Eltelt 9 év. Nem csak a valóságban, de a történet szerint is. A fiúból író lett, és kihasználva a bemutató által adódó lehetőséget, Párizsba szervez egy könyv találkozott, hátha megjelenik a lány a múltból.

A találkozás ennyi év után kicsit félszegen, kicsit távolság tartóan indul, de nagyon hamar rájönnek, hogy mindkettőjük életének egy meghatározó eseménye volt az az éjszaka 9 évvel ezelőtt. Újra megnyílnak egymásnak, és tudnak úgy beszélgetni, mintha csak pár hónapja történt volna az egész.

De sajnos, hosszú évekkel ezelőtt volt. És ez meglátszik mindkettejükön. A férfi házas, gyermeke van, a lány még keresi a helyét. Mindkettő dolgos ember, túl vannak csalódásokon örömön, de egyik sem tudta igazán túltenni magát azon az estén, és azon, hogy végül nem lett folytatása. Kicsikét megkomolyodtak és megkeseredtek, és ez a párbeszédeken is látszódik. A téma sokáig a munka és a jövőkép körül forog, csak mikor az eltemetett érzelmek a felszínre kerülnek, akkor kezd el, ténylegesen is szólni valamiről. Bár az előző rész meghitt és természetes beszélgetései helyett itt most inkább színházi felolvasó estet kapunk, a téma így is valós és ismerős lehet. Párkapcsolati problémák, barátok, barátnők sorsa szemben állítva a főszereplőjével, félelmek és remények, bár a hangulat, inkább pesszimista, sem mint optimista.

A két főszereplő, Julie Delpy és Ethan Hawke játéka talán finomodott (főleg Ethan Hawke játszik talán jobban), és a rendező is mondanivalóval, vagy legalábbis elgondolkodni valóval érkezett meg a második részre, az összhatás valahogy sokkal kevesebb. Belekezd a vágy és vezeklés húza-vonajába, aztán lezárás nélkül elfeketül a kép, a képzeletünkre bízva a folytatást. Nem mondom, hogy az első rész, nem élt volna hasonló eszközökkel, de az érzések, amiket az kiváltott, sokkal jobban irányt adóak voltak, mint ez, ami inkább egy párkapcsolati terápiás elbeszélgetésnek hatott.

Nem tudom pontosan, milyen befejezésnek örültem volna, mert két lezárás volt a párbeszédekből sejthető. A két megsebzett ember tovább lép, nem "kockáztat", éli tovább az életét, annak tudatában, hogy ami történt, az megtörtént, vagy félredobnak mindent, és adnak maguknak még egy esélyt. Nem biztos, hogy bármelyik befejezésnek jobban örültem volna, de nem is úgy ültem le elé, hogy ilyent várjak tőle.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma, romantikus

Valahol az első körök egyikében, előjött a Mielőtt trilógia második része. Erre a sorozatra már rég felhívták a figyelmemet, így ott megígértem magamnak, hogy majd itt, bepótlom az összes résszel egyetemben. Természetesen sorrendben haladva.

Budapest - Bécs vonalán két fiatal véletlenül egymásba botlik és beszélgetni kezd. Olyannyira egymásra találnak, hogy egy spontán ötletből kifolyólag, elhatározzák, hogy együtt töltenek egy napot, egy estét a városban, csak beszélgetnek és sétálnak, a fiú pedig másnap repül vissza Amerikába, a lány pedig megy tovább Párizsba.

És, a történet lényegében ennyi, nem több. Nincsenek csavarok, nincsenek drámai pillanatok vagy erőltetett mondanivaló. Egy egyszerű film, két ember egymásba habarodásáról, a fiatalkori emlékezetes, hirtelen jött szerelméről. A párbeszédek teljesen rögtönzöttnek, természetesnek hatnak, és a két színész közötti kémia annyira hiteles, hogy a cselekmény hiánya ellenére is, teljesen behúzza a nézőt a történetben.

Az apró rezdülések, az elkapott, zavart pillantások, a lélegzet visszafolytása, az ajkak rebbenése, annyira intim, annyira meghitt, annyira ismerős. Kedves, már-már elfelejtett emlékeket hozott felszínre, nem csak a történet, de a hangulat is. Egyetemista korom vonatozásait, az ismeretlen helyek felfedezésének szépségeit, a szerelmes fiatal félszeg, esendő lépéseit, és a távkapcsolatban történő rövid találkozások utáni búcsú keser-édes pillanatait.

Szerintem első sorban, ez a film erőssége. A rendező Richard Linklater érezhetően a saját életéből merített, és ehhez két remek színészt, Julie Delpy-et és Ethan Hawke-ot is megtalálta a szerepre. Ráadásul rendezés, írás tekintetében is tud egy ennyire egyszerű történet emlékezetes maradni. A zenefülkében eltöltött egy perc vagy az étteremben a fiktiv telefon beszélgetés még egy ideig velem marad. A lezárása is szép, ahogy végig megyünk a korábban már bejárt helyszíneken, melyek így, a szereplők nélkül üresek, kihaltak, megadja azt a lezárást (legalábbis nekem), hogy ez a kapcsolat, csak egy szép emlék marad, de nem több. Aztán a folytatásokból majd kiderül (bár azt nézve, hogy hány évvel később játszódnak, az valószínűleg engem igazol).

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, romantikus

Hát, ez a csoport kör, nem lett éppen fényes, de a pontok ellenére is azt azért ki kell jelentenem, hogy megbánni nem bántam meg, hogy láttam ezeket, mert értéket mindegyikben véltem felfedezni. Csak ütni nem ütöttek akkorát, mint amire számítottam.

Isten háta mögötti eldugott kis közép amerikai falúban járunk, nem sokkal a második világháború vége után. Bajkeverők, menekültek, korábbi életüket feladó szerencsevadászok tengetik itt nyomorúságos életüket, éhbérért minden munkát elvállalva, csak hogy megszabaduljanak innen.

Mikor az amerikaiak olajfúró tornya felrobban, ezek között a lakosok között kezdenek el keresni sofőröket, visszautasíthatatlan fizetéssel. Ugyanis, az égő tornyot, csak egy még nagyobb robbanással tudnák elfojtani. Igen ám, csak hogy egyedül, nagy mennyiségű nitroglicerin áll rendelkezésükre, melyet még oda kell szállítani két, rozoga teherautóval, veszélyes, kőomlásokkal, kanyonokkal és gödrökkel tarkított útszakaszon, miközben a nagy mennyiségű robbanó anyag, bármi nagyobb ütődéstől felrobbanhat.

Erre az öngyilkos útra indul el a film felénél, a hosszú felvezetésben megismert négy, kicsit sem szimpatikus főszereplő. Konkrétan a probléma itt van, egyedül egy karakternek lehetne szúrkolni, de pont ő az, aki haldoklik, és sejtjük, hogy nem fogja a film végét megélni. A társa csak a létszám miatt van mellette, viszont a másik két figura, nos őket alaposan megismerjük addigra. Erőszakos, másokat kihasználó és semmibe néző, alattomos rohadék. Tehát izgulni igazán senkiért sem lehet, ami nagy kár, mert a kamionos túra, kifejezetten feszültre sikeredett. A 4:3mas fekete-fehér formátum alapvetően add neki egy fajta nyomasztó érzést, de a gyakori arcközeli, a két böszme nagy teherautó fémes rideg rozoga jelenléte, a por, a hőség, mind remekül van használva.

 A karakterek is végigmennek egyfajta fejlődésen, a nagy dumás kemény legényből reszkető kocsonya, miközben a gyengébb jószívű fickóból acélos bátor probléma megoldó lesz (igen, ő a haldokló). Végig realista marad a film, feloldás nélkül hagyva a nézőt, mondanivalójában pedig végletekig pesszimista. Nehéz nézni, és az elején én volt is, hogy félbehagytam.

Biztos, hogy több pontot ér, és a maga idejében sokkal meglepőbb lehetett, de a film első fele, nálam nagyon rossz szájízt hagyott.

Értékelem: 5

Műfaja: kaland, dráma, thriller

A csoportkör "alcíme" miatt persze egyértelmű lett volna a 12 év rabszolgaság kerüljön a Bilincs és mosoly mellé, de az az igazság, hogy A félelem bére, valahogy jobban vonz. De első körben, ugorjunk neki a Bilincs és mosolynak. Nem fogok úgy csinálni, mintha nem a Guns N' Roses miatt került volna fel ez a film a listámra (még jóval régebben), de most rá tudom fogni arra, hogy top 250 felzárkózás és Paul Newman.

A film, egy klasszikus börtön film, melyet nyugodtan össze lehet hasonlítani a Nagy Szőkéssel, mivel nagyjából ugyan akkor készültek és nagyon nagy vonalakban, hasonló az alap felállás, a hangulata, stílusa, és amúgy a technikai részek (képi világ, színezés, stb) is közel hasonló. Ami nagy különbség, hogy amíg az előbbi emlékezetes, látványos, izgalmas, és a rengetek szereplő dacára mégis képes érdekes karaktereket bemutatni, addig sajnos ez max 3 kiemelkedő karakterrel foglalkozik, a jelenetek pedig jó részt kimerülnek abból, hogy a börtöntöltelékek szerencsejátékoznak, vagy az út mentén fűvet nyírnak.

Sajnos Paul Newman sem magasztalja fel a filmet arra a szintre, amit az IMDB pontja suggal, bár azt meg kell hagyni, hogy főleg hozzá köthetőek azok a részek, melyek jobban sikerültek. A szőkések, a büntetések és a befejezés, az tényleg jól megvolt csinálva. Igazából a teljes film is korrekt munka, egyáltalán nem egy rossz film, de számomra, túl sokat nem tudott nyújtani.

Pedig látom a próbálkozást arra, hogy valami többről is szóljon. A film tele van utalásokkal, főleg bibliai téma körben. De nem találtam meg a kapaszkodót, hogy miért. A végén egyértelmű, hogy a főszereplő Istent okolja azért, amiért őt ilyen emberré teremtette, akit semmi sem érdekel, semmi nem köti le, de ezen kívül? Ahogy említettem 3 karakter lényeges, ebből szerencsére a mellék karakterek betöltik szerepüket. Ott van az elején ellenséges, később kutya mód hűséges barát (Bika), és a végletekig rejtélyes, rettegett őr, aki egy szót sem szól, de a nézőt, a rabokkal együtt veri ki a hideg veríték, mikor megmozdul. Talán ők még emlékezetesebbek is, mint a főszereplő.

A többi karaktert se nem ismerjük meg, se nem szeretjük meg, sőt, a második büntetés után kifejezetten ellenszenvessé válnak. A főszereplő is távol áll tőlem, és bár a templomba megkapjuk a motivációját, azt egész addig nem tudtam átérezni (ott azért sikerült). Van pár erősebb jelenet, a szőkések és a büntetések, de a többi elég gyorsan felejtős, nem hiszem hogy pár hónap múlva a tojásos hülyeségen kívül, másra emlékezni fogok.

Viszont, valami más, végre a helyére került.

 Értékelem: 6

Műfaja: krimi, dráma

Alul értékelt kis gyöngyszem, legalábbis szerintem. Negyedik alkalommal láttam az elmúlt 20 évben, és hiába emlékszem a lényeges fordulatokra, még most is rettentően élvezetes volt. A kritikusok nem szerették, a nézők azért jól elvoltak vele. Ez is inkább hangulat film, mert a cselekmény azért a csavarok ellenére sem túl bonyolított. Alapvetően egy detektív történet noir-os sötét és komor hangulattal, természetfeletti démoni elemekkel.

A főszerepben a pazarul alakító Denzel Washington látható. Az általa játszott nyomozó, éppen a rács mögé juttatott sorozat gyilkos kivégzésén ül. Bár az ítéletet sikeresen végrehajtják, a gyilkosságok és a rejtélyes telefon hívások, tovább folytatódnak, ráadásul újabb és újabb nyomok kerülnek elő, amelyek egyre furcsább irányokba mutatnak. Nem szeretném lelőni a poént, erősen ajánlom a megnézését.

A főszereplőt remek színészi gárda veszi körbe, igaz, közülük igazi játék időt csak John Goodman kap. A hangulat, ahogy írtam noiros. Egyrészt van narratíva, másrészt a legtöbb jelenet sötétben este játszódik. A paranoiára a rendező remekül ráérzett, végig fen tudja tartani a feszültséget, és eléri, hogy mindenki azt figyelje, melyik karakter melyik kezét használja éppen. A nyomozó irodában megtörtént találkozás (az énekléssel), és annak folytatása az utcán, igazán hátborzongató még negyedszerre is. A befejezés most már kicsit elcsépeltebbnek tűnik ugyan, de a film atmoszférájához nagyon is passzolt. Fogom ezt még pár év múlva úja és újra nézni.

Értékelem: 8

Műfaja: akció, krimi, dráma

Coen tesók írták, Coen tesók rendezték. Akik tudják, hogy ezt mit jelent, ők be is tudják lőni mire számíthatnak. A többiek számára pedig a kulcsszavak: elborult, abszurd.

A legjobb az egészben, hogy ez egy antológiafilm, 6 külön álló kis novella, mind különböző stílussal és hangulattal, tehát Coenék összes stílusjegyét megkapjuk. A körítés, egy western könyv, melyet lapozgatva elevenednek meg a mesék.

Van itt éneklős Lucky Luck gonosz tükörképe, kétszer akasztott ember sorsa, kéz és láb nélküli előadó művész néma tragédiája (ami azért is abszurd, mert Ő közben az előadásait végig monologizálja), klasszikus western regényeket idéző karaván történet, természetfilm kincskereséssel és Edgar Allan Poe ihlette elbeszélés.

Egy a közös bennük, mindegyik a sors kegyetlen fintoráról szól, hol humorosan, hol keserűen tálalva.

A főszerepekben hol híres, hol kevésbé híres színészek tűnnek fel, és mindegyik remekül bele illik ebbe a környezetbe, szerepükbe. Bár a novellák világa sokat merít a valóságból vagy a klasszikus western filmekből, a szereplők nagy része azért jócskán kitűnik ebből a környezetből. De hát komédiáról beszélünk, a furcsa szituációk megkövetelik a furcsa karaktereket is. A probléma sokak számára az első elbeszélés lehet, mert ez (az egy, a többi nem), egy éneklős bohóckodós darab, ami néha kifejezetten idegesítő tud lenni, de pont annyira őrült ez a rész, hogy igazából remek felütésül szolgál a folytatások számára. Ahol aztán lesz olyan rész is, ahol azért lefagy az ember arcáról a mosoly. Aztán hol visszatér, hol újra eltűnik. Érdekes kis hullám vasút ez, nagyban felidézte gyerek korom scifi novella gyűjteményeit, ahol egymástól nagyon eltérő, mégis önmagukban kifejezetten érdekes kis történeteket volt szerencsém végig olvasni.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma, zenés

Csak röviden, mert ez simán egy újranézős film. Guy Ritchie régi alkotásait (Blöff és társait) idézi. Igazi hangulat film, az erőssége a karakterek és a köztük lezajló párbeszédek. Abszurd szituációk (bár a régi filmekhez képest még mindig visszafogottabbak), több szemszögből elmesélt helyzetek. Minden perce pörög, nincs megállás vagy lassítás.

Bizonyos jelenetei és karakterei néha a Blöff és a Ravasz, az agy.. képsorait idézi, bár így elsőre nekem nem úgy tűnik, hogy ez is klasszikussá nőhetné ki magát. Szerintem ahhoz nagyon kevés volt a történet, és a karakterek is jóval kevesebb kifejtést, vagy legalábbis kevesebb emlékezetes jelenetet kaptak, mint az említettekben. De majd ezt módosítom, ha újrázva mégis jobban ütne.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, komédia, krimi

Tehát gyorsan a 10. körben sort kerítek egy régi kiszemeltre is. Szeretem Stephen King novelláit, legyen az fantasztikum, horror vagy egy sallang nélküli dráma. Bármi került a kezembe tőle, mindegyik olvastatta magát, saját világot teremtett körém. Mert mindig elkalandozni, és hagyni időt arra, hogy kicsit körbe jár hassam a kort, azt a kis várost, vagy azt a csapatot, amikről és akikről a könyv szól. A jobb film adaptációi (A remény rabjai, IT, Halálsoron) is ezt a módszert követik, így reménykedtem benne, hogy az Állj mellém! is ezt a sort fogja erősíteni.

A történet az 50-es évek végén játszódik, ahol is egy csapat fiatal, középiskola előtt álló gyerek, tudomást szerezvén, egy holttestről, útra kelnek, hogy megnézzék közelebbről (nem utolsó sorban pedig, hogy híresek legyen azáltal, hogy ők találtak rá az eltűnt fiú maradványaira). Azonban azok, akiktől hallották a pletykát, a kisváros balhés tinédzser bandája, hasonló ötlettel állnak elő, így a konfliktus, a néző számára elkerülhetetlennek látszik. Ez a tény, hogy a két csapat, egyazon cél felé tart, add egy szorongó érzést, az amúgy teljesen egyszerű alapfelállásnak, kicsit izgalmassá téve az amúgy sem unalmas történet vezetést. Mert igaz, hogy nem történik semmi azon kívül, hogy pár fiú sétál és beszélget, de mindezt olyan színészi játékkal, hangulattal és stílussal hozta össze a rendező és a forgatókönyv író, hogy nem véletlen válhatott belőle klasszikus.

A mondanivaló egyszerű és letisztult, és ez igazából jellemző a film egészére is. Jól érthető történet, egyszerű mégis szép fényképezés, hatásos párbeszédek. Bár igaz, hogy az elhangzott mondatok, kicsit élet idegenek a 12-14 éves gyermekek szájából, mégis relevánsak a társadalom szempontjából. Hiába vagyunk ugyan az ártatlan gyermekkorban és kapjuk a nosztalgia elemeket ezen korszakból (a barátság fontossága, a felfedezés izgalma), nagyon is tudatában vannak a karakterek, milyen szülői és társadalmi kényszer és nyomás helyezkedik rájuk, mennyire ki van kövezve az útjuk már csak a születésük vagy családtagjaik által, milyen kilátástalannak tűnik ezekből a keretekből, láncokból kiszabadulni. Így a hangulat kicsit melankolikus, és egy percre sem felejtjük el azt, hogy mi nézők, már a film első percétől kezdve tudjuk, nagyjából milyen jövő is vár, a két főszereplőre. Na meg, talán emlékszünk a saját fiatalságunkra, és arra, hogy mi maradt az akkori barátságokból, milyen embereknek merre fordult az útja.

Nyugodtan lehetett volna hatásvadászabb, látványosabb, fordulatosabb, a témában benne volt, de a készítők ehelyett inkább eltalálták azt a hangulatot, ami nálam most kicsit többet hozzáadtak a filmhez. Elérték azt, amit az elején említett novellák és filmek tudtak, hogy nem csak a film történetében, hanem általa, a sajátomban is el tudtam merülni, és megnézése után bőven van miről beszélnem, mit átgondolnom és éreznem.

Értékelem: 8

Műfaja: akció, dráma

A közelmúlt, számomra emlékezetes horror filmjeit idéző, nagyon lassan építkező, a feszültség keltés, a kényelmetlen érzés elnyújtását eszközéül használó lélektani horror film, mely fele annyira sem lett emlékezetes, mint azok, amikhez hirtelen hasonlítani tudnám. Amíg a Mindsomar az erősen kiugró egyedi stílusával, a Hereditary pedig a kegyetlen hangulatával tudott kiemelkedőt mutatni, addig itt, az írók (főleg a hölgy) a valláshoz való sajátos hozzáállásával próbáltak meg villantani, de gyanítom (a trailereket megnézve), hogy a korábbi filmjei, ezt egy kicsit betegebben és emiatt emlékezetesebben oldotta meg.

Ettől függetlenül, nem lehet okom panaszra, mert nem volt rossz film. A feszültséget tényleg sikerült fenntartani. Engem ez a babaház-valóság megfeleltetés mindig be tud paráztatni, itt sem hagyott igazán nyugton. A színészi játék, főleg a gyerekek részéről, messzemenőleg kielégítő volt. A csavar kicsit erőltetett, és elégé hiteltelen, de a karakter múltjából adódóan végül is egész ötletes. A kamera kezelés és a képi világ a fentebb említett két művet idézi, és kifejezetten tetszett, hogy a film elején, a főszereplőt csak hátulról mutatják, mintha ő lenne a film főgonosza. Majdnem hogy karakter építésnek tekinthető az a folyamat, ahogy a gonoszból ártatlan, az ártatlanból áldozat, az áldozatból pedig újfent (igaz a körülmények szőtte) rossz lesz.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma, horror, thriller

Ebben a csoport körben, a 3 nem látott film mindegyike érdekel, de most meghúzom a határt két filmnél. Az Állj mellém! című filmet, már ősidők óta szeretném látni, így őt kiválasztani nekem egyértelmű volt. A Hálózatra is nagyon kíváncsi vagyok, de arra magamtól is rá tudom venni magam. Amire valószínűleg nem, az egy 1928-as néma film. Szóval most ő következik.

Nem tudom pontosan mire számítottam. A kornak megfelelően látványos és ötletes megoldásokat (jó, én eddig csak Chaplin filmeket láttam ebből a korszakból), esetlegesen színpadias erős színészi játékokat. Hát, kicsit mást kaptam. Nem is az, hogy megbántam, de kicsit többet vártam tőle. Mind kiderült, valószínűleg az eredeti film, több is volt ennél, csak az eredeti film mester szalagja eltűnt, és a rendezőnek az eddig nem felhasznált felvételekből kellett újra alkotnia a teljes filmet. Így lett ez a változat az, amit látunk (ami furcsa mód, szintén majdnem megsemmisült).

Amit így kaptunk, az 80 percnyi arc közeli színjátszás (ami gondolom az eredeti változat sajátossága is (de nem kizárólagossága) is lett volna). Ezeken a részeken, ami Jeanne d'Arc "tárgyalását" mutatja be, nem is látszódik, hogy ez utólag összevágott film. Az ítéletnél, ahol a nép fellázad, ott viszont már igen. Látszik, hogy rengetek statisztájuk volt, felépített díszlet, megtervezett összecsapás dobta volna fel a filmet (nagyjából amire számítottam is eredetileg).

Nem azt mondom, hogy a kapott színészi játék rossz lenne, mert nem az. 

Bár a mai szemmel túlságosan is színpadias, de a színészek arca több mint kifejező. A mű néma film, tehát az elhangzott párbeszédeket, a mikró jelenetek végén feldobott felirat képernyő hívatott megjeleníteni. De ide, teljes párbeszéd nem fér ki, csak egy egy kiemelt kulcs mondat. Mégis, csak az arcokból és reakciókból, összerakható a teljes párbeszéd. A probléma az, hogy a 80 perc, kizárólag ebből áll. Közelről nézzük ahogy a főszereplő hölgy könnyes szemekkel nézz, és azt, hogy a gonosz öreg urak meg visszabámulnak rá. Ez nem csak fárasztó egy idő után, de unalmas is. Szóval bocsánat, de nekem ez így, kevés, még 1928-ból is.

Értékelem: 5

Műfaja: önéletrajzi, dráma, történelmi

Az az igazság, hogy ez volt az első olyan csoportkör, amit nagyon nem akartam megcsinálni. Sajnos a 3 db korábban látott film, még élénken él az emlékezetemben (ebből 2 nem is túl régi emlék), a másik kettő pedig nagyon távol áll az érdeklődési körömtől. Tudom, hogy ennek az egész "játéknak" az lenne a célja, hogy olyanokat pótoljak, amiket vagy még sosem láttam, vagy amúgy sosem néznék meg. De nem vagyok hajlandó Andrej Tarkovszkij filmet megnézni. Nem érdekel, hogy milyen nagy művész, és hogy én vagyok alulképzett kis senki, aki nem tud felnőni a munkásságaihoz (hasonlóan mikor órákat áradoznak egy fehér vászon előtt, amire a tisztelt "művész" ráfreccsentett három csepp festéket.. aztán húúúú .. haaa.. mekkora társadalom kritika..). Szóval őt kizártam. Tehát egy versenyző maradt. Indiai film. Ahogy már a többi körben is kifejtettem, vakon állítom, hogy ezek a filmek csak azért kerülnek ide, mert hogy túl nagy a szavazó táboruk. De akkor is.. inkább ez.

Sokáig húztam, vártam a hangulatot, hogy valami zenés és színes dologra vágyjon a szervezetem. A kényszerített éneklős és táncos jeleneteket már a nyugati kultúra filmjeiben is nehezen bírom elviselni, de a túljátszott színpadias színészet sem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé, szóval voltak bőven fenntartásaim a megnézése előtt.

Nos, bár ez a film, jóval visszafogottabban bánik ezekkel az eszközökkel, azért az első felében jócskán be tudott néha zavarni. A kamerakezelés is inkább TV filmes vagy zene klippes, a szereplők is, mintha onnan hozták volna "tehetségüket".
Aztán, ahogy telt az idő, úgy kezdtem egyre jobban befogadni ezt a kicsit másfajta élményt, kezdtem el megkedvelni a fiatal társaságot, élvezni és érezni ennek a világnak a hangulatát.

Az indiai angol elnyomás ellen lázadó fiatalokról készül egy dokumentum film a jelen korban (mármint, 14 évvel ezelőtt), egy elég vegyes társaság főszereplésével. A gondtalan fiatalság mögött azonban meghúzódnak olyan problémák, mint a felelősségtől való félelem, a szülőknek és a vallásnak való megfelelési kényszer, a muszlim és hindu vallás ellentéte. És ahogy a fiúk egyre jobban kezdik bele élni a szerepükbe magukat, egyre jobban megismerik a lázadás körülményeit, áldozatait, a forradalmárok önfeláldozását, úgy kezdik kicsit máshogy látni saját helyüket társadalomban, veszik észre a nyilvánvaló problémákat.

A film második felében megváltozik a hangsúly, és egy tragédia hamar véresen komoly helyzetbe sodorja őket. Erős kritikával illeti az akkori Indiai kormányt, és olvasva a közelmúlt híreit, nem sokkal javult azóta se a helyzet. Nem mondom, hogy a forgatókönyv nem él hatásvadász eszközökkel, de azt kell mondjam, hogy jól csinálja, mert ténylegesen hatással volt rám a látottak és az átéltek.

Nem hittem volna, hogy szeretni fogom ezt a filmet (még a nézése közben sem), de minden (számomra) hibája ellenére is, élvezetes, megható és emlékezetes élmény lett.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, dráma

Martin Scorsese klasszikusa, Robert De Niro főszereplésével. Az összehasonlítás a Rockyval, ha jól sejtem elkerülhetetlen. Azonos időszakban jött ki, mindkettő témája a boksz, de mindkettő másról, az önmegvalósításról, az egyéni érdekekről szól, mindkettő nyújt némi tanulságot.

A Rocky sokkal könnyedebb és romantikusabb, a Ragin Bull nehezebb, és sötétebb. Az előbbit jó volt nézni, az utóbbi nekem nyögvenyelősebb. A fekete-fehér képi világ, a kamerakezelés és a fényképezés az ellenben nagyon működött. Az összecsapások, a nyilvánvaló lufftok mellett is, brutálisak és erőszakosak. Állítólag 14 perc összecsapás van a filmben, ez mégis többnek tűnik. Köszönhetően annak, hogy számomra nagyjából ennyi volt az élvezhető része a filmnek.

A karakterek, főleg a főszereplő, egy kiálthatatlan mocsok. A film önéletrajz ihletésű, és állítólag a valósághoz képest még visszafogott is. A szövegkönyv egyszerűen pocsék. Ilyen kínos vagy érdektelen párbeszédeket, én nagyon régen hallottam. Ráadásul a rendezői ötlet, hogy mindenki egyszerre beszéljen, és a fő párbeszéd valami zavaró tényező (egy harsogó tömeg, a zuhogó eső, stb) mögött történjen, hogy még kevésbé lehessen érteni, figyelni rá.. nem tudom, lehet autentikus hatást akartak vele elérni, nekem inkább csak zavaró volt. Motyogás, családi erőszak, egy gyors agresszív box, majd kezdődik az egész előröl. A végén a főszereplő bűnhődésében már sem együttérezni sem kárörvendeni nem tudtam, nem találtam meg azt az érzelmi kapaszkodót, amivel bárki sorsához hozzá tudtam volna kötni magam.

Elfogadom hogy klasszikus, a színészi játékba és a technikai részekbe nem tudok belekötni, de ez engem most nagyon nem talált be.

Értékelem: 5

Műfaja: önéletrajzi, dráma, sport

Nem emlékszem az elmúlt másfél órára. Elfelejtettem, hogy miről szól a film.

Értékelem: 7

Műfaja: komédia, horror

Még mindig meg tudok lepődni, pedig már nem az első 60+-os film, amit mostanában látok, és bőven megállja a helyét ma is. Krimi-akció film 1949ből, abból a korból, ahol a nyomkövető még egy fehér vászondarabot jelentett, amit megkülönböztető jelzésként a kocsi lökhárítójára kötöttek, és a háromszögelést még nem a mobil telefon alapján, hanem a kocsi alján elrejtett oszcilloszkóp sugározta jel bemérése segítségével történt.

De a pszichopata már akkor is ugyan azt jelentette. Az őrület határán egyensúlyozó banda vezér, James Cagney játéka (főleg a film vége felé), nagyon is Joker karakterét és a Psycho főszereplőjét idézi. Mély anyakomplexusba szenvedő hidegvérű gyilkos, aki pénzért és sértettség miatt, gondolkodás nélkül lemészárol bárkit aki az útjába áll. Azonban egy félre sikerült rablás következtében, miután családja, édesanyja és felesége körül is már szorul a hurok, feladja magát egy másik államban, egy, az ott elkövetett, enyhébb bűntett miatti rabosítást vállalva. Ezt a rövid, pár évnyi büntetést azonban sem a rendőrség, sem a bandavezérségre áhítozó bűnöző társa nem nézi jó szemmel, és mindkét oldal beépíti egy-egy emberét a főszereplő mellé. Az egyiknek megölnie, a másiknak életben tartani a célja, legalábbis addig, amíg a korábbi rablás körülményeit nem sikerül kiszedni belőle. Vagy amíg az elméje végkép meg nem bomlik.

Izgalmas,, akcióban bővelkedő krimi, ötletes és izgalmas jelenetekkel, meglepően komplex karakterrel, forgatókönyvvel és színészi játékkal. Remek mozi.

Értékelem: 8

Műfaja: akció, krimi, dráma

Általam már többször említett Filmbarátok Podcats aktuális audiokommentárja, pont megfelelő alkalom, hogy olyan szutykokat is megnézzek, amiket önmagamtól valószínűleg soha nem tennék.

Pedig mily sok mindenből maradtam volna ki (nem). Ebből a "film" ugyanis megtanultam, hogy ha átlövik a kezem, akkor a saját ereimmel össze varrhatom azt. Láttam egy olyan alkotást, amiben a statisztákat a cirkuszból, a főszereplőket pedig a diliházból szalajtották, az írói csapat pedig valószínűleg egy állatkert providens lakói lehettek.

Mentségére legyen mondva, hogy normális kamerát használtak, nem egy kézi szutykot, és a vérben tocsogó bábuk majd 10%-ával, sikerült elfogadható trash jelenetet összehozni. Szerencsére a másik 90% is úgy volt röhejes, hogy végül is, a maga beteg módján, el tudott szórakoztatni.

Se megnézésre, se átpörgetésre nem ajánlom, de ha éppen ez a fétised, egészségedre, láttam ennél már rosszabbat is. A pontjait elnézve, ebben a D kategóriás trash műfajban, lehet némi rajongó tábora is, nem tudom, nekem is volt egy kollégiumi korszakom, amikor direkt a szar filmeket gyűjtöttük és néztük meg.

Értékelem: 3

Műfaja: akció, komédia, thriller

Alap horror sablonból építkezik, szűk hely, kevés túlélő, teljesen elzárva a külvilágtól. Egyfajta katasztrófa filmként indul, B-kategóriás szörnyes horrorba fullad. Onnantól, hogy az ismeretlen fenyegetés testet ölt (amit kb az első perctől tudunk, hogy meg fog történni), kicsit veszít a színvonalából.

Ami látszódik rajta, hogy a készítők, ismerték és valószínűleg szerették is az Alient, többször próbálják megidézni. Ezen tekintetében, nagyon hasonlít a Life-ra. A kellékeken, a fényképezésen és a díszleteken látszik, hogy szántak időt az elkészítésére, az ilyen apróságok (mint egy kis felírat a búvár"páncél" hátán), mindig fel tudják dobni a filmet nekem.

És bár, furcsa módon, maga a főszereplő (és Kristen Stewart) és a kamerakezelés kicsit néző közelebbire hozza az emberi részét a filmnek (talán ezért, az első fele jobban tetszett is), de a szörnyes része, kicsit összecsapottnak tetszik. Összegségében, nekem a Life jobban bejött, de nagyjából abba a kategóriába tudnám elhelyezni.

Gyors, rövid, egyszerű kikapcsolódás.

Értékelem: 6

Műfaja: akció, dráma, horror

A Ben Hur után, nem kevésbé régi film lett ebből az halmazból a másik kiválasztottam. Bár nekem ajánlották már a Korcs szerelmeket is, de valahogy Billy Wilder és Kirk Douglas neve olyan kihagyhatatlan (és mind idáig kihagyott) lehetőséget nyújtott, hogy kénytelen voltam megragadni.

Mind kiderült, jól döntöttem. A Nagy karnevál, egy nagyon is az aktualitását élő (és ezek szerint mindig is élte) alkotás, 69 évvel ezelőttről. Billy Wilder rendező tartotta görbe tükör, a szenzáció hajhász média és azt a két pofájára tömő emberiség szatírája. Éles kritika a bulvár világáról, ahol nem számít sem erkölcs, sem lelki ismeret, csak a pénz és a hírnév.

Az, hogy a film 1951-ben készült, egyedül a fekete fehér képről és a kicsit teátrális színészi játékról lehet megmondani, de mindkettőhöz nagyon gyorsan hozzá lehet szokni. A karakterek felépítettek, a történet kicsit sem öreges, a párbeszédek pattogósak, feszültek és érdekesek. Remekül meg van rendezve, rengetek statiszta van mozgatva, látványos és élő az egész film. Egy eldugott amerikai városban járunk, ahol az egykoron neves New Yorkból jött nagyvárosi újságíró, akit nem mellesleg Kirk Douglas játszik valami szenzációsan, új lehetőséget keres egy kisvárosi lapnál, hátha talál egy olyan történetet, amivel újra felugorhat a nagyok közé (vagy csak kihívásra vágyik, esetleg lelkiismerete kényszeríti kicsit bűnhődésre?).
Egy a biztos, egy átlagos kiruccanás alkalmával, a sztori a kezébe pottyant: egy eldugott kis település indián barlangjában, omlás következtében bennragad egy ember. A főszereplő azonnal nagy felhajtás csap, amire felfigyel az országos sajtó és az olvasó közönség egyaránt. Egy kis ügyeskedéssel akkora cirkusz kerekedik a mentés körül, hogy nem lesz nehéz meggyőznie sem az újraválasztásáért kampányoló helyi seriffet, sem a kimentésért felelős, pozícióját féltő brigád vezetőt, hogy mindenki jót kereső érdeme az, ha nem sietik el ezt a kimentést, elhúzzák addig amíg az egyre nagyobb hírverésből, mindenki be nem zsebeli a maga jussát.

A filmnek jó a lendülete és ez a fajta szemtelenség egész szórakoztató módon van tálalva, mégis egyre nehezebb lesz nézni. Egyszerűen nincsen kedvelhető szereplő. Mindenki egy utolsó önző rohadék, vagy pedig egy szánalmas szájtáti katasztrófa turista. Ráadásul ahogy haladunk a végkifejlet felé, úgy lesz a csapdába esett ember és családja sorsa egyre kilátástalanabb, fokozva a feszültséget, és a néző ellenszenvét a történések iránt.

Nem mondom, hogy az elmúlt évtizedekben, nem láttunk még ilyent, vagy nem kaptunk erről a témáról már hasonló példázatot, de figyelembe véve a film korát, és azt, hogy a mai napig mégis ennyire friss és a mai szemnek is teljesen befogadható tudott maradni, azért jelent valamit. Megkockáztatom, hogy a 12 dühös ember mellé, és simán be tudnám válogatni, ha valakinek egy jó, de régi filmet kell majd ajánlanom.

Értékelem: 8

Műfaja: dráma, film-noir

Ekkora ordas nagy baromságot.. Csillagszemű leányka házasodni készül gazdagék dinasztiájába, akiknek azonban van egy furcsa szokásuk. A nászéjszaka előtt, éjfélkor, le kell ülni, és játszani kell velük egy véletlen húzta játékot. Egy játékot, mely ez alkalommal, a bújócska lesz. Amit a főszereplő egy nagyon röpke ideig nem tud, hogy ezt a játékot itt lőfegyverekkel és hentes bárddal játsszák, véresen komolyan.

Rövid, feszes, szórakoztató bár néhol kicsit paraszt fekete humorral és némi nem túl fröcsögős gore elemekkel tarkított horrorocska. Nagyjából végig röhögtem a filmet, és a nyilvánvalóan elripacskodott színészi játék mellett is, tökéletes kikapcsolódás volt. Bőven lehetett volna jobb és több, de amire szánták, azt maradéktalanul teljesítette. Remekül szórakoztam.

Értékelem: 6

Műfaja: komédia, horror, misztikus

Ahogy az előző kiszemeltről, ezt is gyerek koromban láttam már. Ezt még fiatalabbként, annyira, hogy ez az első filmek egyike, amiről emlékem van. A gyerekmesék után természetesen. Otthon, szombat délutáni matiné keretei között ugyanis akkor még mentek ilyen filmek. Talán a Qou Vadis kicsit jobban megmaradt az emlékeim között, de a "korábban látott: 8" egykori pontot, én megelőlegeztem neki.

A történet, nem túl bonyolult. Adva van Krisztus korában két, egykor volt barát, a júdai herceg Ben-Hur és a római feltörekvő ifjú, Messala. Gyerekkoruk óta sok idő telt el, és mindketten megváltoztak. Előbbi érettebb, népe sorsát szívén viselő, amíg utóbbi, Róma nagyságát dicsőítő, saját sorsát mindennek előbbre valóbbnak tartó, ambiciózus férfivá érett. Messala a helytartót segítő parancsnokként érkezik vissza. E két világ konfliktusa között a barátság hamarost felemésztődik, mígnem egy szerencsétlen baleset következményeként, Messalanak lehetősége nyílik eltüntetni egykori barátját és jelenlegi ellenlábasát, és nem rest ezt könyörtelenül ki is használni.

Ben-Hur évekig tartó rabszolgaságba sínylődik, családja pedig a tömlöcök mélyén, elfejtve és eltemetve mindenkitől szenved. Hosszú évek telnek el, mely során a rabszolgából megmentő, megmentőből hű társ, majd fogadott fiúvá válik, egy római nemes hatalma által. Így már szabadon, bosszúra éhezvén érkezik vissza szülő városában, szembe szállni egykori barátjával.

A történetet részletesen végig követhetjük, az epikus film, epikus hosszúsággal rendelkezik. Közel 4 órás műről beszélünk, melyből a felvázolt történet 3 órát tesz ki. Az epikussága természetesen nem csak a hosszra vonatkozik, hanem a megvalósításra is. El se tudom képzelni, mi munka lehetett ezt a filmet megvalósítani. Egyszerűen elnyűgöző, milyen méretű díszleteket építettek fel, mekkora ember tömeget mozgattak. Egy perces jelenetek kedvéért tevék, szamarak és emberek tucatjait hozták be a színre, akkor, amikor a számítógépes technika, egyszerűen még nem létezett. Festett hátterek és bábuk ugyan jócskán voltak használatban, de még ha észre is veszi az ember, semmit nem ront a film hatásán. És az a kocsiverseny, ahol látszik, hogy a kaszkadőrök mellett, konkrétan a színészek hajtották a szekereket, a jelenet vadsága és nyersége, ahogy az egész fel van véve, egyszerűen lélegzet elállító.

Tehát a történet egyszerű, a megvalósítás lenyűgöző. A mondanivaló, most jobb szó híján, biblikus. Ma már kicsit poros, de keresztény értékeket közvetít, a megváltásról, megbocsátásról, a szeretet erejéről. A film során Jézus Krisztus többször feltűnik, és az utolsó 1 órája a filmnek, nagy részt róla, és a főszereplő megváltásáról szól. Talán ez a rész, kicsit ki is lóg a flm többi része közül, de a mondanivalóhoz, és a lezáráshoz szükséges volt. Mert hogy a bosszúállás, a 3. órában megtörténik. És a főszereplő, ellenség nélkül marad, mégis gyötrődve, lelkileg megnyomorítva. Kellett ez a feloldás, és ha így nézzük, ezt meg is adja film.

A szereplők játéka rendben volt, bár sokszor látszik, hogy nem ma készült. A nők lényegében díszletként szolgálnak csak, az érzelmek kinyilvánítása sokszor színpadias, de ilyen színpadias díszletek között, ez könnyen megszokható. Charlton Heston szerintem még nem nagyon láttam másban, itt elégé meggyőző volt. Bár hozzá tenném, nekem a rendező, William Wyler neve maradandóbb marad. A 3 óra gyorsan elszállt (a maradék 40 perc kevésbé), és bár gyerek koromban már láttam, sok sok olyan rész volt, amire nem is emlékeztem már. Hatalmas munka lehetett, minden tekintetben, látványos és még nagyon sokáig maradandó végeredménnyel.

Értékelem: 8

Műfaja: kaland, dráma, történelmi

Igazából sokat nem kell írnom erről a filmről. Nagyon fiatalként láttam, kétszer is. Fiatalabban, mint a történet szereplői, így talán nem is értettem meg mindent. Mégis tisztán emlékszem azóta is a kulcsjelenetekre, és a film mondanivalójára. Merj kilépni a tömegből, önmagad lenni. Mégis, úgy éreztem, felnőtt(ebb) fejjel, újra meg kell tekintenem, mit látok másként, hogy fog vagy nem fog hatni rám a film.

Hatot. Persze a hormonoktól megőrjített, rettegve is az ismeretlennek nekifeszülő tinédzser énemből inkább egy a munkába belefásult az élet kis örömeit kaparászó átlag ember lettem, így maga a "világmegváltó" motivációs mondandója a filmnek, már inkább egyfajta romantikus múltidézést tudott csak előhozni belőlem. És talán ez is az apró baja a filmnek (vagyis inkább nek(ünk)em nézőnek), hogy egy kicsit, a Rocky mintájára túl-romantizált, tanmesés. De ez a tanmese kell, és bizony, bizonyos kor felett (és alatt), kötelező olvasmánnyá (néznivalóvá) tenném. Ha csak 10 emberből egynek tud példával szolgálni (értsd ott, ahol példának kell lennie), már megéri.

A történetbe nem megyek bele, ezt 40 év múlva is tudni fogom. Ami viszont meglepett, hogy minden más is mennyire jól működik. Pedig vannak óvva intő jelek. A színészgárda jó részt nem lett befutott. Az író, ez után átnyargalt a családi vígjáték területére, és a rendező is csak egyszer tudott ez után nagyot alkotni, igaz, azzal sikerült valami igazán egyedit varázsolnia. Talán csak az operatőr az, aki előtte és utána is hozta az itt látható minőséget. Pedig a remek fényképezés mellett, az egyszerű történet és a főszereplőnélküliség ellenére is, nagyszerű forgatókönyv született, magabiztos rendezéssel. A színészi játék is életteli, átélhető, kiemelendő Robin Williams alázatos és finoman formált, mégis sugárzó alakítása.

Lehet csak fogékony hangulatban vagyok, mert jogosnak érzem a korábban adott pontomat, de most egy kicsit asz asztal tetején állva szemlélem ezt a filmtekercsre szőtt remeket, ennek fényében kéretik az alábbi pontra tekinteni a későbbiekben.

Értékelem: 9

Műfaja: komédia, dráma