Egy 52 éves klasszikusról van szó. 52 év, nagyon hosszú, főleg ha azt a műfaján, a horroron keresztül vizsgáljuk meg. De legalább láthatok egy filmet a tragédia előtti Roman Polanskitól, a még nagyon fiatal Mia Farrow előadásával.

Bizony, nagyon sok minden változott körülöttünk 68 óta, és mire felnővünk, mi már túl sok mindent láttunk, túl sok mindenhez hozzászokunk. Tudom hogy voltak már akkoriban is sokkoló filmek és történetek (Hitchcock is már javában tevékenykedett, és ekkor már a splatter-filmek is megszülettek), de valahogy az egész estés borzongató horror műfaj, nagyon mást jelentett mint manapság. Más is volt a célközönség hozzáállása. Pedig voltak már ekkor is (+-10 év időtávban) időtálló művek, gondolok itt a Psycho-ra vagy az Ördögűzőre, de sok kortársuknál (pl. Omen) azért jócskán érződnek az eltelt évtizedek.

Egyszerűen horrorként ma már ez a film is nehezen működik. Bár a feszültség még adott, és filmként is remekül megállja a helyét a történet vezetés, kamerakezelés és trükkök valamint színészi játék terén, de a rettegés, a félelem, a sokk, bármi, amit ma a horror alá sorolunk, itt nagyon meglapul a részletekben, és könnyedén átsiklunk felette. Pedig ott van, a párkapcsolati elnyomásban, a tehetetlenség ábrázolás módjában, a gyanakvásból lassan kibontakozó felismerésben. Csak már nem annyira direkt, mint amit mi megszoktunk.

Mindenesetre nem bántam meg ezt a kis múlt idézését, mert még is csak egy műfaji alapnak tekinthető műről beszélünk, méltán foglalt helye van a filmtörténetelemben, még ha ma már nem is tud annyit nyújtani nekünk, mint akkoriban tudott.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma, horror