Aki újfajta látványvilágra vágyik, azonnal tudom ajánlani. Oly ritkán látni kézzel rajzolt (vagy annak tűnő) alkotást, ráadásul ilyen kreatív stílusba főleg. Aki a történetre kíváncsi, annak már nem tudom ilyen lelkesen ajánlani.
Egy biztos, ez egy szívhez szóló, kedves kis mese, elsősorban a túlvédelmező apa - gyermek kapcsolatról, másrészt pedig az emberiség elidegenüléséről a természettel szemben. Fiatalabbaknak nagyon is tudom ajánlani, a vén rókáknak viszont már semmi újat nem fog nyújtani. Sőt, néha annyira kiszámítható, hogy pontosan tudod, hol tudnál és meddig beletekerni, és ha le is maradsz valamiről, azt már úgyis jó előre meg tudtad tippelni.
A hangokkal is voltak problémáim, kevés szereplő tudta átadni olyan hévvel az érzéseit, mint ahogy azt vártam volna. Cserébe kárpótolni tudott a zene és a hangok használata, meg a fent már említett rajz stílus. Nagyon jól áll neki ez a kicsit a Magyar Népmeséket idéző képi világ és a színek remek használata. Kétséget kizárólag értékes egy darab, és kicsit sem sajnáltam volna arra a pénzt, hogy ezt moziba lássam.
Rachel McAdamset bárhol, bármikor, bármiben. Itt is, Ő volt az egyetlen fénypontja ennek az egész filmnek. Nem is akarom nagyon bántani, mert a teljes értéktelensége ellenére is volt valami bája, ami valahogy azért elnézette magát, bár jó 30-40 perccel hosszabb a kelleténél.
Egy ilyen fimnél, mi lehet(ne) a központi téma? A dalok Vártam egy kicsit nagyobb parodizálást, de nem vitték túlzásba. A főcímdal (mármint a Husavik) is csak azért kiemelkedő, mert végig kellett hallgatni az előtte lévőket. A film közepénél lévő közös "hírességekkel" való éneklés pedig annyira botrányosan erőltetett és szar volt, hogy csak azért egy teljes pont levonás jár neki az IMDB-n.
Annyira nem volt szörnyű az egész, hogy túlságosan fájjon, annyira nem volt abszurd, hogy túlságosan vicces legyen. Így valahogy nálam a kettő között megült. Nosztalgiának elment, de élvezeti faktornak nem, hogy 40-50 éves emberek 10 évesek értelmi szintjén játszanak. Bár McAdamsnek még ez is jól állt.
1 évvel Malcom X (és amúgy Sam Cooke) meggyilkolása előtt járunk Miamiban, mikor is egy ifjú bokszoló, Cassius Clay (akit később Mohamed Ali néven fog ismerni a világ) megnyeri élete első döntőjét. A sikert megünnepelvén a 4 fiatal (a fent említettek és Jim Brown) összejönnek egy hotelszobában. Mivel Malcom nem híve a felhajtásnak és a bulinak, így az ünneplésből egy beszélgető est kerekedik.
Ahogy ebből már sejthető a film a kamaradarabok sorát bővíti, annyira, hogy konkrétan ez (is) egy színdarab filmre dolgozása. Ennek megfelelően kevés érdemi cselekménnyel de annál több párbeszéddel játszik, mely a látszat ellenére, sokkal izgalmasabb, mint hittem volna. Hiszen ismerjük a korszakot, ez volt a szegregáció elleni lázadás legforróbb időszaka. A négy címszereplő ráadásul azonos érdek körből származnak, mind a négy afroamerikai, ráadásul mindannyian híresek, emberek ezrei hallgatják meg szavaikat. Mégis négy nagyon is különböző világszemlélettel rendelkező ember feszül egymásnak abban a szobában.
Érvek, célok, hitek kerülnek összetűzésben, még akkor is, ha a cél nagyjából hasonló, az eszközök és a módszer, melyet azt elérni akarják, mindannyiuk estében különböző. Ez bőven megadja erre a 2 órára azt az alapot, mely lekötheti a nézőt, engem le is kötött. Bár a téma kicsit távol áll tőlem, jó volt nézni és hallgatni ezt a pár különböző véleményt. Érdekes adaléka volt még a filmnek, hogy senkiből sem csinált szentet. Még Malcom is egy önmagával és a világgal vívódó, bizonytalan és kétségbeesett figura volt, talán a legkiforrottabb (bár az oscar jelölés nem az én véleményemen van) karakter volt az összes közül. Külön érdekes volt látni, hogy reflektált az író ezen emberek jövőbeli sorsára, előre jelezvén, kire mire sor vár, vagy mi okozza vesztét (most ez így nagyon lesarkítva, de érdemes a megnézés mellett egy kicsit utána olvasni a szereplőknek).
Nem a legkiemelkedőbb darab a számomra, de ez elsősorban a téma hibája, nem a filmé. Érdekes karakterek, érdekes témák, jól előadva. Megbánni nem bántam meg.
Látatlanban volt egy kis ellenérzés bennem a film iránt, mert mostanában túl sok volt a pc kampány, amivel a megnézett alkotások megbombáztak. Ráadásul bennem is van egyfajta kényelmetlen érzés, mely teljesen értelmetlenül elfog, ha a címszereplők közelében vagyok.. nem is tudom pontosan miért. És pont ezért is tetszett meg ez a dokumentum film, mert ezt az érzést szinte perceken belül el tudta felejtetni velem.
Igazán megható, mégsem egy direkt megsirattató film. Végig életvidám, a sorsukat nem csak hogy elfogadó, de jó néhányunknál sokkal többet elért embereket látunk, érdekes sorsokat és történeteket ismerünk meg. A film első fele a táborról szól, mely belőlem is előhozta a kellemes nosztalgia hangulatot a nyári táborok idejéből. Utána átváltunk a politikára és a "forradalomra", mely (szerintem) még a napjainkban is tovább zajlik, főleg ha figyelembe veszem, amit magamról állítottam fent, azaz hogy még én sem tudom őket úgy elfogadni, ahogyan azt ők szeretnék.
A téma ellenére is rendkívűl szórakoztató darab, egyszerűen fantasztikus történetek vannak benne, mint például a Black Panther mozgalom hozzáállása, a megoldás, ahogy a sztrájk során a külvilággal kommunikáltak (mire nem jó a jelnyelv), de a tripperes szexuálpszichológus történetein is behaltam. Ez a csaj egyszerűen zseniális.
Bár nekem az Octopus Teacher lelkileg nekem megérintőbb volt, azt mindenképpen el kell ismernem, hogy ez az alkotás, sokkal jobban összerakott, többrétegűbb alkotás, mely sokat segít ezen emberek megértésében és elfogadásában. Tök jó, hogy az Oscar felhozatalon a dokumentum filmek eddig a legkiemelkedőbbek.
Bosszú film, egy nagyon sajátságos stílusban, és nem éppen a megszokott történettel. Pont ez a szokatlanság áll neki jól, egyszerre ad neki egyfajta tini filmes hangulatot és egy kicsit Black Mirror-os sötétséget. Egy kicsit katyvasz így az egész, és ezen az sem segít, hogy a közepe nem hogy leül, de átvált valami párkapcsolati romantikába, bár tény, hogy így a majdnem vége, elégé nehéz és kényelmetlen. De a legvége legalább hozz némi elégtételt.
Bár, azt azért meg kell említenem, ha már korábban kibuktam a propaganda filmekre, hogy ez az alkotás is elégé demagóg. Itt minden egyes férfi ember, egy utolsó alja szemét. Itt azért ezt kicsit jobban meg tudom bocsátani, mert a film jellege itt ezt talán meg is követeli, nehéz lenne bosszút állni azokon, akik nem érdemlik meg.
A hangulat és történet szokatlanságára még szépen ráerősítenek a színek használatával és a zene választással. Ez utóbbi mondjuk nekem nem volt ínyemre, de azt az egy számot ki kell emelnem: Toxic. Sosem hittem volna, hogy sikerül egy Britney Spears számból egy ilyen remek horror témát kicsikarni. Szóval a megvalósítás ott volt, bosszú filmnek elment, szórakozni elszórakoztam rajta a valójában súlyos témája ellenére is.
Ahogy mostanában már lassan (szerencsére) megszokhattam, a fényképezés, legalábbis a tájak, nagy totálok, remekül sikeredtek. A kézikamerás remegős megoldás mondjuk nekem személy szerint nem fekszik, inkább idegesít sem mint közelebb hozz a karakterekhez, akiket ezen kívül is elég nehéz nézni. A legtöbb nehéz sorsú, beteg lelki világú ember, nem éppen egy idilli kép, amit erről a vidéki világról elénk tár az író, még akkor sem, ha a nehéz helyzetek mögött mégis csak ott lapul az összetartás és kitartás eszméi. A színészek rendben voltak, bár Amy Adams karaktere kicsit összecsapottnak tűnt. Glenn Close által megformált Mamaw már jóval rétegeltebb, hálásabb szerep olyan téren, hogy mélyebb színészi játékot igényel, ezt a színésznő remekül meg is oldotta.
Egészen a végéig nem tudtam, hogy .... Így egy kicsit ugyan más szemmel nézek a filmre, de a véleményemen nem tudott változtatni. Számomra ez a közepesnél valamelyest erősebb film, egy példa beszéd arról, hogy bár azok vagyunk, akik közül jöttünk, de a sorsunkról, arról hogy kik vagyunk, csak mi dönthetünk. De semmi több, év végére nem biztos hogy emlékezni fogok rá, hogy láttam.
Erősen gondolkoztam azon, hogy ezeket akarjam e külön pontozgatni, írni róluk, mert ismerve magam, nem fogok többször újra nézni egy rövid filmet sem. Nem az hogy nem szeretem őket, de általában egyszeri fogyasztásra, egy-egy érzés átélésére alkalmas alkotások. Az egyik azonban annyira felhúzott, hogy legalább így, összesítve egy-egy rövid véleményben kifejtem, mi volt az érzésem velük kapcsolatban.
És ezt a posztot bővítem majd tovább, ha még terítékre kerül a rövid dokumentumfilm, film, rajzfilm kategóriából még valami (u.szerk. 04.25.)
Egy külföldi podcastben hallottam már erről a dokumentum filmről áradozni embereket, de ott valahogy nem tudták átadni, miért is ennyire különleges egy természet film, egy ember megismerkedése egy polippal. És így visszaolvasva amit össze hebegtem-habogtam, én sem tudom igazán megfogalmazni, mi volt ebben ennyire nagyszerű.
A történet leegyszerűsítve a főszereplő depresszióval való küzdelme, annak legyűrése a természet segítségével, bemutatva, hogyan képes ez a világ megváltoztatni az embert, hogy a természethez való közelség milyen módon hozza közelebb őt a családjához. Elégé "nyálas"nak és erőltetettnek hangzik, és az igazat megvallva, nekem még a film nézése közben is voltak ellenérzéseim, igaz, főleg csak az elején. Valahogy visszásnak hatott, hogy a látottak alapján az a gyógyír, hogy a főszereplő még több időt töltsön mindenkitől (családjától is) távol, a víz alatt. Ez, szerintem részben a forgatókönyv írás és a vágás problémája, hiszen az apa-fia kapcsolat egyfajta keretet add ennek a történetnek, és a hangsúly elsősorban a főszereplő érzelmi átalakulásáról szól.
És ahogy ez át van adva, az viszont egyszerűen lenyűgöző. Nehezen tudom megfogalmazni, de valami igazán különleges és bensőséges élmény volt átélni ezt a filmet. A főszereplő gondolatai, az a kimért mégis érzelmes melankólia mely ezekhez a gyönyörű képekhez társul, egészen egyedi stílust kölcsönözz ennek az egésznek. Ügyes módszerrel add igazi karaktert és személyiséget a poliphoz, ehhez az "egyszerű" puhatestűhöz, pusztán az elmesélés és az ügyesen felvett felvételek segítségével. Sikerült a rendezőnek (és a mesélőnek) elérnie azt, hogy a szívembe zárjam, izguljak és sajnáljam ezt a kis teremtményt, mikor hínár vagy csiga pajzsok mögött bújva kukucskál, vagy együtt vigadjak vele, miközben játszik vagy éppen ismerkedik. És bár igazán nehéz ezek után a végső elkerülhetetlenre felkészülni, valahogy mégis maradt bennem egy felemelő, optimista érzés, látván, milyen hatással volt ez valakinek az életére.
Egy erős érzelmi hullám vasút, nagyon sokat add, remek képekkel és felvételekkel játszik, személyes és szívhez szóló.
Dokumentum film a romániai Colectiv klubban kitört tűzvész következményeiről. A felütés elég brutális a valódi felvételekkel, és később is lesznek tények, melyek megfekszik az ember gyomrát, de még így is, valahogy nem sikerült túlságosan ember közelivé tenni az eseményeket. Pedig nincs ez tőlünk messze (és ezt nem földrajzilag értem), sajnos túl sok minden fog ismerősnek tűnni a filmből. Még addig talán le is kötött is, amíg az oknyomozókról szólt a rész, de az utána következő politikai részek (ráadásul a technokrata kormány egyetlen tagja szemszögén keresztül kizárólag), nekem már túl erőltetettek voltak. Pedig elég súlyos dolgok derültek ki ott is.
Figyelemfelkeltőnek figyelemfelkeltő volt, de maradandó dokumentumfilmnek közel sem.
Igazából semmit sem tudtam erről a filmről, azt kivéve, hogy a főszereplő Chadwick Boseman, utolsó filmje. így hát kicsit meg is lepődtem, mikor rájöttem, hogy egy színdarabot nézek. Kvázi kamaradarabról beszélünk, egy (két) szobában, kevés szereplővel és még kevesebb cselekménnyel. Erősen párbeszéd központú, de ezt itt még ráadásul meg is támogattak némi háttér zenével.
A film és színdarab ugyanis elsősorban a blues zene és a feketék helyzetéről szól. A monológok reprezentálják a kort, és hogy mit kellett átélniük, hogy kellett megbirkózniuk a világgal. A párbeszédek hátterében szinte folyamatosan szól valami háttér zene, egy halk zongora vagy egy visszafogott trombita, adva az egésznek egy rögtönzött jazzes-bluesos nem is szavaló est, de valami hasonló hangulatot.
Mindezt remek színészi játékkal előadva. Már a női főszereplő, Viola Davis is csodálatos beleéléssel és átalakulással hozza ezt a közel sem egyszerű karaktert, de amit Chadwick Boseman letesz az asztalra, az egyszerűen remek. Azok a hosszan kitartott jelenetek, mikor fokozottan ráközelítünk az arcára és látjuk minden apró rezdülését.. hátborzongató.
És bár ezek mögött is van még bőven plusz jelentése és tartalma a filmnek (gondolok itt arra, mit ér el a két főszereplő, mit képviselnek, a zárt ajtó jelentése, stb), számomra még így sem tudta elérni a klasszikus kamaradarabok élvezeti szintjét. Illetve ez így nem pontosan igaz, talán bele élni nem tudtam magam. Fehér európai férfi létemre talán ez nem is túl meglepő. Így valószínűleg mély nyomot nem fog bennem hagyni, amit azért egy ilyen színészi játék mellett, nagyon tudok sajnálni. De ez megint csak az én hibám.
Egy lassú, nagyon lassú utazás, egy, az amerikai isten háta mögötti kiüresedett várost elhagyó asszony vándorlásáról. Négy keréken, egy kisteherautóban élve, nomádként vándorol kisvárosról kisvárosra, idénymunkákból tartva el magát. A film tele van, egy történet orientált szemlélethez képest, felesleges jelenetekkel, apróbb morzsákkal az út során megismert emberekről, szeletek az átélt pillanatokról. Néha csak egy rövid, pár másodperc bevágás, néha egy-egy egész beszélgetés. Mindezt annyira autentikus környezetben és emberek között, hogy az első percekben megfogant a gyanú, hogy itt nem színészeket és összehordott díszleteket látunk.
És ez így is van, A filmnek alig van 2-3 színésze, mindenki más valódi ember. A nomád találkozó, a városok, mind mind valódiak. És ebbe Frances McDormand tökéletesen bele illik, olyan szinten átlényegült, magába szívta ezt a világot, mintha egész életében ebben élt volna. Bár erre nem találtam utalást, de szerintem a bemutatott jelenetek jelentős része is improvizált beszélgetésekből, történésekből lett összevágva. Mindez nagyon erős, dokumentarista jelleget kölcsönös neki, házi készítéses (kisfilmes) hangulattal.
Kimondott története sincs, a vége felé ugyan van egy felvett irány, ami felé haladunk előre, de ez inkább egy hangulat film, egy utazás. A lassú tempó, a tágas végtelen síkságok képei és a lágy zongora zene add egyfajta meditatív, nyugodt, békés hangulatot. Már már megnyugtatna, ha nem lenne ennyire melankolikus. Nehezen tudnám csak úgy akárkinek ajánlani, mert ez csak akkor működik, ha az ember be tudja fogadni ezt a fajta realista stílust és hangulatot. Akinek ez megy, annak viszont nagyon is.
Mikor az Oscar jelöltek között a betétdalokat böngésztem futottam csak bele ebbe a filmben. Valahogy a trailer és a zene megfogott annyira, hogy kíváncsi legyek rá, pedig akkor még nem is tudtam, hogy ki az az öreg színész, akit a képeken látok.
Sophia Loren, 86 évesen ismét nagyképernyön. A film alapvetően mutat némi hasonlóságot a mai korábbi filmhez a The Fatherhez, mindkettő érinti az időskori elmúlást, betegséget, igaz, nagyon más oldalról, más eszközökkel. És emellett itt van két remek színész legenda is, akiket mostanában nem nagyon lehetett látni (jó és mozi filmben legalábbis nem).
A történet itt igazából egy árva utca gyerek körül forog, aki nevelő szülőktől nevelő szülőkig jár, de sehol sem találja a helyét. Őt fogadja be ideiglenesen az egykori utcalány, aki kiöregedvén a szakmából, más prostituáltak gyerekeire vigyáz némi pénzért. A történet nem túl csavaros vagy eredeti, pontosan az történik benne, amire számítunk. A két szereplő először idegenként tekint a másikra, majd szépen lassan összebarátkoznak, megváltoztatva közben egymás életét.
Itt sem lesz benne több csavar, mégis, sokkal jobban élveztem, mint a fent említett alkotást. Ehhez igaz, hozzá tartozik, hogy nagyon életigenlő a film, minden hibája mellett is szerethető karakterekkel, érzelmekkel, megható lezárással. Hibái is vannak bőven, mert a fent említett sablont történetet sem sikerül igazán megoldania, nem hogy újat mutatnia. Látjuk a történet elejét és a végét, de nincs meg a közepe, ahol megtörténik a két karakter egymáshoz kötődése, az életük, életcéljukat megváltoztató történések.
Amit látunk az szép és meghagyó, de kevés. A színészi játékra panasz nem lehet, egyrészt Sophia Lorent is remek volt újra látni, de a főszerepet játszó fiatal fekete színész gyermek is remekül hozta a karakterét. Egy jobb forgatókönyv nem ártott volna, de ami volt, annak lelke volt. A képi világ, pedig lassan már a megszokott színvonalon remekelt, az egyszerű emberek egyszerű helyszínei is olyan szépen voltak felvéve, hogy néha-néha már már idilli képet tudott nyújtani egy egyszerű poros pince is.
Tudtam erről a filmről, még amikor a színházi darab volt híres, említették, hogy filmre viszik. Azonban ha nem kamaradarabról van, nekem eddig nem voltak teljesen jó élményeim a színdarab megfilmesítésekről, bár konkrét példával hirtelen nem tudnék élni. Még az is lehet hogy tévedek. Ami azonban felkeltette az érdeklődésemet, az az Oscar jelöléseket nézve, Olívia Colman neve. A színésznő pár éve került csak fel az érdeklődési listámra, és azóta sem láttam tőle túl sok mindent, de ezen még szándékomban áll változtatni. Itt sem tudtam csalódni, kifejező arca van, nagyon bele tudott mélyedni a szerepébe. Pedig ha gonoszok akarnék lenni, rásüthetném, hogy "csak" két dolga volt, sírni és mosolyogni.
A filmnek sajnos ő volt az egyetlen kedvelhető karaktere. Sajnálható több is volt (köztük ő is), de akit a legjobban át tudtam érezni, az egyértelműen ő. Ez a darab/forgatókönyv nem egyszerűsíti le a néző dolgát ezen a téren. Nincs sok szereplőnk, de nagyjából mindenkit meg lehet egy kicsit utálni. Pedig a főszereplő, akit amúgy Antony Hopkins játszik szintén teljesen átszellemülten, egy demenciával küzdő öreg ember, aki nem is (mindig) tehet arról, hogy viselkedik. Így nehéz felette ítéletet mondani, és nem is szabad, de tényleg nehéz végignézni, hogy pusztítja el lánya önbecsülését pár zavarodott, kimondott gondolattal. A többi szereplő, bár jócskán egybe mosódnak, nem sokat tudtak változtatni azon a tényen, hogy ez a film az elejétől kezdve csak elidegenített magától.
Pedig ez a mű sem más, mint egy kamaradarab. Egy helyszínen (plusz egy másik szobában) játszódik, kevés főszereplővel, kevés érdemi cselekménnyel. Az egyszerű és sajnos túlságosan is ismert történetet remekül csavarja meg az idősíkok, szereplők, történések egymásba keverésével, teljesen összezavarva a nézőt, bele kényszerítve ezáltal őt a főszereplő helyzetébe. Így azt nem is mondhatom, hogy nem érezhető át az egész (egyébként bármelyik fél oldaláról), mert átérezhető, nagyon is.
De túl sok a magyarázkodás, nem mosdathatom ki magam ebből. Nekem nem tetszett igazán a film. A fenti megoldás előtt le a kalappal, a színészi játék tökéletes, még akkor is, ha néha úgy éreztem, tényleg egy színpad előtt ülők, és nem egy valódi helyzetet látok. Szerencsére nekem nem kellett ezzel a betegséggel soha szembe néznem a való életben, és nagyon remélem, hogy nem is fog kelleni. Gondolom aki átélt hasonlót, őt jobban meg tudja fogni/hatni a film, engem kicsit most távol tartott.
Az értékelés ettől függetlenül jár, mert a rendezés, a forgatókönyv, a színészi játék, tényleg remekelt. Nem tudom nekem mi hiányzott, vagy mi kellett volna máshogy.
101. Biciklitolvajok (1948) 102. A sebhelyesarcú (1983) korábban: 6 103. Ének az esőben (1952) kiválasztott 104. Arábiai Lawrence (1962)kiválasztott 105. Toy Story 3. (2010) korábban: 8
Kellett egy kis vidámság, kis feltöltődés az elmúlt pár film és sorozat után. Ez meg mivel egy rövid kis éneklős szösszenet, pont megfelelt a célnak, nem láttam már kb 25 éve, túl sok minden az ikonikus tánc jelenetek kívül nem maradt meg. Én meg amúgy is kedvelem a musicaleket.
Bár a kor, nem mindig okoz gondot, főleg mióta elkezdtem ezt a felzárkózást, itt az elején azért kicsikét elkezdtem aggódni. Ez a nonstop vigyorgás (mint ha Joker gázosította volna el az egész szereplő gárdát), nem csak ijesztő, de kicsit kellemetlen is. A lányoknál még hagyján, de a férfi színészeknél egyfajta "szegény gutaütött lett" képet festett. Szerencsére a nyelvtörőből spontánt kitörő táncjelenetnél már kezdtem megszokni, és élvezni. Igaz, itt már könnyű volt, mert egyre jobban rákoncentráltam az életvidám, könnyed és természetesnek látszó, szemkápráztatóan összeszinkronizált tánc mozdulatokra.
És itt emelném ki a vágást! Ezek a jelenetek néha több napon át tartó forgatást jelentettek (és nem csak azért mert kifárasztotta a színészeket), melyből nem látszik semmi a képernyőn. Egy-két észrevehető áttűnési hibán kívül, az összes tánc annyira egyben van, olyan sima az átmenet a helyszínek, díszletek között, hogy csodálom, nincs ilyen díjja (bár lehet akkoriban ez a kategória még nem is létezett). Lenyűgöző amit ezzel a filmmel néha összehoztak. A Make 'Em Laugh kedvéért meg egy külön díjat alapítanék az Oscaron.
Gene Kelly könnyedsége és sármja még engem is lenyűgözött, de igazán Debbie Reynolds pajkos kis esetlensége fogott meg (jó, végül is férfiből vagyok). Furcsa ézrés volt Carrie Fisher akkor még csak 19 éves édesanyját képernyőn látni. Ezen kívül még külön tetszett a megoldás, ahogy az először sajnálni való színésznőből (Jean Hagen) hogy csináltak "főgonoszt". Mulatságos volt azt is hallani, hogy amíg a film szerint, őt a háttérben a Debbie-t játszó színésznő szinkronizálta (mert a karakterének hangja rikácsoló volt, mely az éppen betörő hangosfilmben használhatatlan volt), az az énekhang valójában Jean Hagen igazi hangja volt.
Az pedig már csak (nekem) hab a tortán, hogy biztos vagyok benne, hogy a La La Land bőven merített innen ihletet (ha máshonnan nem, a Broodway Énekből biztosan).
Végeredményül egy életvidám felemelő darab volt, tele emlékezetes jelenetekkel. Remek kikapcsolódás.
Valós történtek alapján készült dráma, a fekete polgárjogi mozgalom radikális szervezetének, a Black Panthernek chicagoi vezetőjéről, valamint a szervezetbe beépülő informátorról.
Ami nagyon erős volt, az ezen két karaktert megformáló színész játéka. Daniel Kaluuya már a Get Outban is kitűnt, de itt olyan kiállása van, hogy simán elfelejti az ember, hogy nem egy igazi szónokot vagy hadvezért nézz, hanem "csak" egy színészt. LaKeith Stanfield talán könnyebb szerepet kapott azáltal, hogy nagyobb érzelmi skálán kellett játszania (több tere volt kibontakozni), és ezt remekül meg is oldotta. A kétségek közt vívódó karaktere talán a legellentmondásosabb eleme a filmnek, egyszerre tudjuk gyűlölni és izgulni érte.
Magát a filmet azért nem magasztalnám az egekig, voltak vele bőven bajaim. A megvalósítás egyfajta stílus kavalkád, ami ráadásul elégé rosszul van ütemezve. Sokszor megtörik, és még többször van egy egy jelenet, csak úgy lógva hagyva. Tipikusan ilyennek a szerelmes részek, ahol a szónoknak próbálna a film némi emberibb, kevésbé misztifikált karakt adni, mely nem igazán sikerült. De ilyenek az FBI-os kapcsolattartó jelenetek is, ez az a szál, melyet nem igazán bont ki a film, pedig szerintem fontos eleme lehetett volna a több nézőpontnak.
Ettől még a film nézeti magát, és a történet pont elégé érdekes ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Ráadásul a BlacKkKlansman-t rendezte Spike Lee féle utolsó 10 perces oda nem illő gyomrosa után, itt kaptunk egy, a film egészéhez illeszkedő sokkot, mely után jobban görcsbe szorult a gyomrom, mint az előbb említett hatásvadász bejátszástól. Ha nem is a film egésze, de a vége kifejezetten felkavaró, így nem éppen vidám lélekkel kell fel előle az ember.
Amíg nem olvastam el a kritikákat, azt hittem, hogy ez egy ügyes marketing fogás volt a producerek részéről, hogy ennyi díjátadóra betuszkolták (gondoltam az Élősködők tavalyi sikerét meglovagolva). Aztán elolvastam a véleményeket, és úgy látszik, rajtam kívül mindenki oda van a film minimalista stílusáért. Akkor legyen.
A film egy koreai kivándorló sajátfilmje (írta és rendezte) egy koreai kivándorló családról, akik Texasba költöznek, hogy a család feje, megvalósítsa a farmjáról szóló álmait. Van egy konfliktus helyzet, mégpedig hogy ezért mindent félre dob. A fia szivbeteg, a kórház órákra van a farmtól, a felesége barátok és ismerősök nélkül marad, hja meg nagyon pénzük sincs az egészre. Csak bankkölcsön.
Aztán történik amit előre tudunk hogy történni fog. Mindez szépen lassan, kirohanások és drámai betétek nélkül. Ami tragédia történik, az is mind lassabban, nyugodtabb tempóba esik meg. A vége nagyjából (úgy vettem le) oda fút ki, hogy az apa beismeri, hogy mindent nem tud egyedül megoldani, talán némileg benne lehet az is hogy eltávolodott az ezoterikus világtól és túlságosan anyagias lett, de ez most változik.. nem tudom.
Abszolúte semmit nem tudott nekem nyújtani ez a film azon kívül, hogy szépen megidézte gyerek koromat, mikor mamának a földjén robotoltam "nyaralás" címszó alatt. Se a karakterek, se a történet nem kötött le, igaz nem is nagyon bántott. Ami viszont nagyon is jó volt, az a fényképezés és a zene. Az operatőrnek remek szeme van, és ténylegesen jól ki tudta használni a természet adta szépséget.
Ezen kívül még tetszett, hogy bár egy koreai bevándorló család van a középpontban, egyáltalán nem erre épít a film. A lényeg, a család, és a család belső dinamikája, függetlenül a származásuktól. Ez jó volt benne. De ezen és a nagymamán kívül, én már jövő héten nem fogok emlékezni arra, hogy ezt a filmet láttam.
Ez volt az a szikra, ami hiányzott az Onwardból. Az előzetes képek alapján azt hittem, hogy ez egyfajta Inside Out rip-off lesz, de sikerült kellemesen meglepnie a filmnek. Nem csak hogy ötletes, de kifejezetten újszerű lett, nem csak a külső csomagolás, de maga a történet is. Persze a mondanivaló rég ismert univerzális mondandó az életről, életcélról, elfogadásról, de ahogy azt felvezették és elmesélték, az egyszerűen remek.
Emelet a technikai téren is tudott villantani. Igaz, nem is vártam semmit a kicsit életszerűtlen karakterektől, de a mozgás, a hangszerek használata, a színek, és elsősorban a tömegjelenetek, annyira látványosak voltak, hogy nem lehet okom panaszra. Emelet a Terry és Jerryk megjelenítése és használata, a dimenzió ugrások szintén hoztak be némi újdonságot, a szem számára jóleső csemegét.
Az egyetlen "baj" a filmmel, hogy annyira nem újszerű mint mondjuk a Spider-Verse, se nem annyira összetett mint az Inside Out, de még így is bátran említhető mellettük egy lapon ez az alkotás is. Talán ha hamarabb jött volna, emlékezetesebb maradhatott volna, de így is egy felemelő, életigenlő, szerethető film lett.
Forgatókönyvi főhajtás egy forgatókönyv író és legjobb munkája előtt. Ez a munka pedig nem más, mint az Aranypolgár.
Amire számítottam, bár kevésbé örültem neki, az az, hogy nem a történet filmre viteléről szólt (ami engem kicsit jobban érdekelt volna) hanem annak eredetéről. Ez inkább egyfajta történelmi lecke a korszakról és bizonyos szemszögből Hollywood működéséről, így úgy érzem, elsősorban a filmkészítők, írók és filmrajongók számára készült, és kevésbé az átlag nézőnek.
Az Aranypolgárhoz méltóan, a történetvezetés nem teljesen lineáris, illetve az, csak nem egy idősíkon játszódik. Nem annyira ugrálós és főleg nem elbeszélések alapján flashbackelt, mint az említett mű. Párhuzamosan halad két szál, a múlt és jelen, mely bemutatni szándékozza azokat a körülményeket, politikai és propaganda eseményeket, valós személyeket, akik valamilyen formában megihlették a történetet. Pár jelenetben utal az eredetire, illetve a korszakra jellemző rengetek easter egg add némi csemegét a nézőnek (már ha valamit ismer ezek közül, hiszen egy 90 évvel ezelőtti korszakról mesél).
Én személy szerint kaptam némi rálátást, mely alapján jobban meg tudom érteni az Aranypolgárt, illetve a történet vezetés és a színészi játék engem elszórakoztatott (főleg Gary Oldman alakítása), de a véleményemet azzal a filmmel szemben nem tudta megváltoztatni. Bár nem is hiszem, hogy ez lett volna a célja.
Érdekes helyzetbe kerültem. Már majdnem elértem az IMDB Top250 felzárkózásom 32. köréhez, ahol ez a film szerepelt volna. Magam előtt, nem titkoltan, a Casablanca mellett, ez az a film, amiért első sorban a felzárkózást indítottam. Most mégis külön, a top250-től függetlenül tekintettem meg. Illetve, most más volt a mozgató rúgó. Az Oscar jelölések egyik prominens képviselője ugyanis a Mank című film lett. Ez pedig nem másról szól, mint az Aranypolgár elkészültjétől. Úgy érzetem, úgy tudom igazán értékelni, megérteni azt a filmet, ha ezt pótlom. És amilyen lassú tempóba haladok, nem várhattam, hogy 3 csoportkörrel végezni tudjak az átadóik.
A filmről a Rózsabimbón, Orson Wellesen és azon kívül, hogy a világ legjobb filmjei között tartják számon (mondjuk ez utóbbit az imdb 90. körüli helye kicsit árnyalja), nem tudtam semmit sem a filmről, így viszonylag elvárások nélkül ültem neki. De még így is kevesebbet adott, mint amire számítottam.
Azt meg kell hagyni neki, 80 éves létére, meglepően mozgalmas és teljesen időt álló alkotásról beszélhetünk. Nem nagyon öregedett, sem a történet vezetés, sem a színészi játék. A technikai megvalósításról nem is beszélve. Ez a film, konkrétan korának a Wall Street farkasa. Mindkét film egy ambiciózus ember hatalom/szeretet éhségéről szól. A film minden jelenetét áthatja a kontrollálatlan káosz, tömegek keringenek és zajongnak a főszereplő körül, minden pörög, és a főszereplő fékezhetetlenül robog elkerülhetetlenül magányos és sikertelen beteljesülése felé.
De amíg az előbb említett filmben, ennek a káosznak volt egy jó üteme, addig itt, olyan érzésem volt, mint ha egy rögtönzött jazz előadást hallgatnék. Az egész film egy egybemosódó hangzavar, mindenki egyszerre beszél, a beszélgetés mellett, mögött mindig van valami figyelemelterelő tánc, tömegjelenet, kiabálás. A karakterek nem csak egymás szavába vágnak, de saját mondataikat sem mindig fejezik be, és már úgy kezdik/folytatják az új mondatot. Lehet csak engem zavart, de nagyon kivetett a filmből (pont ez volt a bajom a Dühöngő Bikánál is).
Pedig a díszletek látványosak, a kamera kezelés egyszerűen lenyűgöző, a jelenetek megkomponálása, a fények és árnyékok használata, tökéletes. A maszkok, a színészi játék simán elférne egy mai filmbe is. Maga a történet "mondanivalója" is tetszett, az, ahogy elindul az újságíró a "Rózsabimbó" nyomon, hogy megmagyarázza a főszereplő halálát, életének értelmét. Majd a végén kilyukad oda, hogy az egész kirakósban, ez csak egy apró darabocska. Ahogy mondták, egyetlen szó, nem magyarázhat meg egy egész életet.
Annyira ötletes külső mögé rejtették, hogy elég lassan esett le, mennyire egy átlagos történet is van ilyen szépen becsomagolva. Mert hogy az alapja (és kb minden esemény szála és karaktere), nem több egy ezer éves klisénél. Adva van két testvér pár, az egyik a város különce, nagy hangú, hiperaktív, magasról tesz mások véleményére. Még a saját öccse is szégyelli őt egy kicsikét. Az öcsi a visszafogottabb, meghúzódó, barátok nélküli, félénk srác, mindenféle különleges képesség nélkül, beolvadva a mindennapi szürkeségbe. Mindaddig, míg bele nem kerülnek a nagy kalandba, mely során szembenéznek félelmeikkel és egymás iránti érzelmeikkel. Kiderül, hogy a félénk testvérnek hatalmas ereje/képessége van, amit használva felülkerekedik szorongásain, míg a másikuk furcsa hóbortja és elvont szokásai életmentő és irány mutató információkként szolgálnak a kaland során. Először közelebb kerülnek egymáshoz, majd jön az összeveszés, és a végső csatában kibontakozó felismerés, ahol rájönnek hogy az egész kaland valójában kettejük összetartozásáról szól.. bla-bla-bla..
Ez a hihetetlenül unalmas alaphelyzet viszont tényleg remek körítésben van tálalva. Ez a fantázia világ remekül kidolgozott és részletes, elég bárhol megállítani a filmet, és biztos talál az ember rajta valami apró érdekességet. Az elvadult (és elfajzott) unikornisokon át, a háziállattá szelídített sárkányon keresztül bőven kapunk némi vicces társadalom kritika féleséget is, de a hangsúly elsősorban a humor faktoron van, nem akar a film semmi komolyba belefolyni. Mondjuk a végső drámai szál egész felnőttesre sikeredett, tetszett hogy milyen visszafogottan kezelték a fiú-apa drámát a végén. Nem túl hosszú, gyerekeknek felnőtteknek is szórakoztató alkotás.
Rég tervbe volt véve, csak a hangulatom hiányzott hozzá. Viszont most az Oscar jelölések kíváncsivá tettek, tényleg ennyire jó, vagy csak a felhozatal szegényes. Nos, is-is.
A film egy zenész (dobos) hallásának elvesztéséről szól, és ennek a folyamatnak a feldolgozásáról, a főszereplő szemszögén keresztül. A film erőssége a módszer, ahogy bevonja a nézőt ebbe a helyzetbe. A hangok torzítása, a csend használata, egyszerűen remek, hatásos és sokkoló tud lenni, főleg ha hozzá tesszük a fényképezést és a remek színészi játékot.
Ami ne tévesszen meg senkit, a metál zenének semmi köze nincs a filmhez, zenestílustól függetlenül megnézhető. Azonban a tempója, lassú, és darabos. Nem egy pörgős darab, főleg a végét nézve. Nagyjából úgy van felépítve, ahogy a tragédia feldolgozásának a fázisai. A tagadásnak, a dühnek, az alkudozás és elfogadásnak jól érezhetően megvannak a szakaszai. Ezen a téren, semmi újat nem tud mutatni. Ettől függetlenül, ez egy jó film, mondanivalóval, lélekkel, érzelmekkel teli. Ha hasonlítani akarnám, akkor az Életrevalóakhoz tudnám hasonlítani.
A befejezése (nem csak a pados rész, hanem előtte, az ágy jelenet is) kifejezetten tetszett. Remek példája annak, hogy mennyi mindent el lehet mondani, egy-egy szóval, pillantással vagy a legeslegvégét nézzük, akkor egy néma csenddel.
Bár furcsa éven vagyunk túl, az Oscar idén is meg lesz tartva. A listát nézve, ennél érdektelenebb év kevés volt, de szokás szerint a kiválasztottakból megint alig-alig láttam valamit, így elsősorban mások kritikája alapján előítélkezem csak.
Szerk.: az igen, rendesen belehúztam. Az átadó előtti nap megnéztem az 58 db jelölt filmből 32-öt (a shortokat is számoltam), így 55%-os a feldolgozottságom aránya (ha jól számoltam). Ez több mint a duplája a korábbi éveknek. Hogy a százalék érthetőbb legyen (mert sok a kisdíj, és az 1 helyen jelölt film), a nagy díjak és filmek tekintetében 80%-os az arányom (legjobb film, rendező és színészek kategóriában), a fő kategóriában pedig 100%.
FreddyD idén lehet már szakít a hagyományokkal, és nem lesz nála élőzés, de rosszul érezném magam, ha nem említeném meg azt a platformot, amelyen 5-6. éven át követtem ezt az eseményt. FreddyD blogja: http://blogolkodom.blog.hu/. Mégis lesz élőblogolás nála, szóval tudom, hol töltöm majd a hétfő hajnalomat.
A tippeket a tavalyihoz hasonlóan, most is külön jelölöm, folyamatosan az átadó napjáig frissítve eme posztot.
A jelmagyarázatom alul is megtalálható: szE = szerintem nyerni fog (a tippem), * = akit én szeretnék nyerni látni.
106. Taxisofőr (1976)korábban: 6 107. A nagy balhé (1973) kiválasztott 108. Metropolis (1927) imdb250: 8 109. Pár dollárral többért (1965) 110. Gyilkos vagyok (1944)
Robert Redfort és Paul Newman párosával, egy klasszikus heist-film. Azon már nem csodálkozom, hogy egy 50 éves film, mennyire modern és friss tud maradni, mert mostanában láttam azért már erre példát.
A forgatókönyv nagyon jól sikerült. Pedig nem kezdődik a legötletesebb módon: egy pitiáner utcai tolvaj páros, rossz embert foszt ki, mely végül az egyikük életébe kerül. A másikuk bujdosásra kényszerül (ami meglepően nem megy neki a film további részében, bár ezt később félig-meddig megmagyarázzák). A túlélő tag, bosszút forralva összeáll egy híres szélhámossal, hogy teljesen kifosszák a nyomukba loholó gengszter főnököt.
A történet fordulatokban gazdag, igaz, ennyi idő elteltével, most itt nekünk már túl sok újat nem tud mutatni (így is volt egy jelenet, amin egy másodpercre meglepődtem, amíg át nem gondoltam, milyen filmet is nézek). Furcsa módon, ez most nekem, kicsit sem rontotta el az élményt. Ennek oka pedig a film hangulata. A város, a díszletek, igazi csemegének számítottak, a film majd minden képkockája él, és élvezet elveszni a kisebb részletekben.
A kémia a két színész között tökéletes, most kezdem el sajnálni, hogy kihagytam a Butch Cassidy és a Sundance kölyök filmet. A főgonosz karaktere megállta a helyét, a jelenetek között pedig volt, nem egy emlékezetes. Talán csak a bérgyilkos szál, mely kilógott az egészből, de ennyi még bőven belefért.
Azt nem mondom, hogy nem öregszik, a klasszikus zene és a burleszk menekülési jelenetek például nem mindig állnak neki jól, bár lehet csak én néztem túl sok komoly filmet ahhoz hogy zavarjon, hogy az egyik jelenetben élet-halál harc vagy gyilkosság zajlik, a másikban meg vidám futkározás és nevetés. De ennél több gondom, nem volt.
106. Taxisofőr (1976)korábban: 6 107. A nagy balhé (1973)kiválasztott 108. Metropolis (1927) kiválasztott 109. Pár dollárral többért (1965) 110. Gyilkos vagyok (1944)
Ennél a fordulónál egyszerűbb választásom talán nem is volt. Nem azért, mert kevés lehetőségem maradt, hanem azért, mert A nagy balhé már szerepelt a listámon (úgy rémlik a Filmbarátok Podcast egyik ritka tematikus adásába került elő, mint kedvenc heist-film), a Metropolis nélkül pedig nem is lenne értelme folytatnom ezt az egész projektet. Igen, én még nem láttam ezt az alapművet. Persze mint mindenki más, tudja miről szól, látott belőle képeket és videókat, tudja hogy milyen hatással volt a filmművészetre. Csak sosem tűnt néző barát alkotásnak, és nem csak a kora miatt.
Az első ijesztő ponton, hogy egy művészeti ághoz (expresszionizmushoz) kötik, nagyon gyorsan túl tudtam lendülni, elég volt csak az első monumentális képsorokra ránézni, és máris feléledt a rajongásom. A másik néző ellenes tulajdonsága pedig a hossza volt. Ezen kicsit nehezebben lendültem át.
2,5 óra, fekete fehér néma film, majdnem 100 (94) évvel ezelőttről. Semmi jóra nem számítottam. Azt kell mondanom, hogy részben igazam is volt. El sem tudom képzelni, milyen korszakalkotó élmény lehetett ez a maga korában, de pontosan látom, mely részei azok, melyek nem öregedtek jól. Szájtátva tudtam nézni a hatalmas díszleteket, a mai szemmel is ötletes trükköket és kaszkadőr jeleneteket, elmerülni a képekben rejlő társadalmi kritika aktualitásain, azonban a feszesnek és izgalmasnak szánt akció/menekülős jeleneteknél, túlhúzott karakter interakciókon, ma már gyorsan elkezd unatkozni az ember. Ahogy a színészi játék is, a kornak és a stílusnak bár megfelelő, nekünk riasztóan túljátszott és erőltetett.
De ne felejtsük el, hogy egy olyan filmről beszélünk, melyet még Adolf Hitler is látott (és a szóbeszéd szerint, kedvencének tartott). Egy 100!! évvel ezelőtti filmről. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk, egyszerűen felfoghatatlan, hogy ez megszületett. Tényleg látni kell ahhoz, hogy érezze az ember miről beszélek. Ez a méretű munka, ez a megszámlálhatatlan statiszta, a trükkök, a díszletek, embertelen feladatnak tűnnek. És ajánlom a triviák elolvasását, mert abból ki is derül, hogy pontosan így is volt.
Élvezeti értéke így inkább már csak a fent említett megoldások csodálatában érvényesül, és a filmművészettel foglalkozok számára egy igazi szakmai csemege lehet, és érdemes így is kezelni a filmet. És bár volt része, melyet kifejezetten untam vagy melyen kínosan éreztem magam, ez ténylegesen az a film volt, melyet látnom kellett, és egy kicsit sem bántam meg, hogy bepótoltam. Azt meg meg sem kell említenem, hogy a látottakról órákat lehetne beszélni vagy írni, melybe én bele sem kezdem. De magamnak nem is kell, mert ezekre még sokáig emlékezni fogok
Ráadásul így már ezt a klippet is tudom más szemmel nézni:
111. Nader és Simin - Egy elválás története (2011) imdb250: 7 112. Élni (1952) 113. Ne bántsátok a feketerigót! (1962) kiválasztott 114. Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag (1989)korábban: 6 115. A legénylakás (1960)
Még nem olvastam a könyvet, így a történetről is csak keveset tudtam. Azzal tisztában voltam, hogy a rasszizmus ellen szóló korai alkotásról volt szó, ezért is lepett meg, hogy ez a szál mennyire nem kerül előtérbe. A történtek két gyermek szemszögén keresztül van elmesélve, a néző is épp csak annyit lát belőle, amennyit ez a testvér pár is láthat. És bár az apjuk az ügyvéd, aki az istenháta mögötti kisvárosban történ nemi erőszak vádlottját, a fekete bőrű Tom Robinsont védi, magából az ügyből szinte semmit nem látunk ezáltal. Ellenben, a film fele egyfajta kalandfilmként működik, ahol a gyermekek izgalmas nyári szünetébe és iskolai időszakába nyerhetünk betekintést, melyen keresztül be-beszivárog néha a való világ sötétebb árnyoldala.
A film ha nem is lassú, viszonylag komótos tempóba halad előre, fokozatosan ismerkedünk meg a várossal és annak lakóival, erkölcsi beállítottságaival. Igazán kiemelkedő résznek talán a börtön előtt játszódó jelenetet tudnám csak megemlíteni, mely olyan baljóslatú hangulattal rendelkezik, hogy igazi győzelemként ér fel annak a gyermekien naiv feloldása. Ezzel (, és igazából a film egész addigi hangulatával) élesen szemben áll maga a tárgyalótermi jelenet, melyre a gyermekek is beszöknek (a feketék karzatára szorulva). Ez az a rész, mely véleményem szerint a fontossága ellenére, nem igazán lett kifejtve, sem túl bonyolítva. Ellenben a lezárása merőben pesszimista és lehangoló.
A karakterek végig fehérek vagy feketék (és itt nem a bőrszínre vagy a képi világra gondolok), de ezt a regény számlájára írom, bár lehet hogy az jobban meg lett írva. Ettől függetlenül a mondanivalója, az apa hozzáállása a világhoz és tanítása még mindig példa értékű. Nincs erőltetve, szerényen és csendesen szól arról, amiről kell. A film lezárása még furcsán kilóg az egészből, nem vagyok benne biztos, hogy itt mit is akart az író nekünk mondani.
