Martin Scorsese klasszikusa, Robert De Niro főszereplésével. Az összehasonlítás a Rockyval, ha jól sejtem elkerülhetetlen. Azonos időszakban jött ki, mindkettő témája a boksz, de mindkettő másról, az önmegvalósításról, az egyéni érdekekről szól, mindkettő nyújt némi tanulságot.
A Rocky sokkal könnyedebb és romantikusabb, a Ragin Bull nehezebb, és sötétebb. Az előbbit jó volt nézni, az utóbbi nekem nyögvenyelősebb. A fekete-fehér képi világ, a kamerakezelés és a fényképezés az ellenben nagyon működött. Az összecsapások, a nyilvánvaló lufftok mellett is, brutálisak és erőszakosak. Állítólag 14 perc összecsapás van a filmben, ez mégis többnek tűnik. Köszönhetően annak, hogy számomra nagyjából ennyi volt az élvezhető része a filmnek.
A karakterek, főleg a főszereplő, egy kiálthatatlan mocsok. A film önéletrajz ihletésű, és állítólag a valósághoz képest még visszafogott is. A szövegkönyv egyszerűen pocsék. Ilyen kínos vagy érdektelen párbeszédeket, én nagyon régen hallottam. Ráadásul a rendezői ötlet, hogy mindenki egyszerre beszéljen, és a fő párbeszéd valami zavaró tényező (egy harsogó tömeg, a zuhogó eső, stb) mögött történjen, hogy még kevésbé lehessen érteni, figyelni rá.. nem tudom, lehet autentikus hatást akartak vele elérni, nekem inkább csak zavaró volt. Motyogás, családi erőszak, egy gyors agresszív box, majd kezdődik az egész előröl. A végén a főszereplő bűnhődésében már sem együttérezni sem kárörvendeni nem tudtam, nem találtam meg azt az érzelmi kapaszkodót, amivel bárki sorsához hozzá tudtam volna kötni magam.
Elfogadom hogy klasszikus, a színészi játékba és a technikai részekbe nem tudok belekötni, de ez engem most nagyon nem talált be.
Értékelem: 5
Műfaja: önéletrajzi, dráma, sport
