Igazából semmit sem tudtam erről a filmről, azt kivéve, hogy a főszereplő Chadwick Boseman, utolsó filmje. így hát kicsit meg is lepődtem, mikor rájöttem, hogy egy színdarabot nézek. Kvázi kamaradarabról beszélünk, egy (két) szobában, kevés szereplővel és még kevesebb cselekménnyel. Erősen párbeszéd központú, de ezt itt még ráadásul meg is támogattak némi háttér zenével.

A film és színdarab ugyanis elsősorban a blues zene és a feketék helyzetéről szól. A monológok reprezentálják a kort, és hogy mit kellett átélniük, hogy kellett megbirkózniuk a világgal. A párbeszédek hátterében szinte folyamatosan szól valami háttér zene, egy halk zongora vagy egy visszafogott trombita, adva az egésznek egy rögtönzött jazzes-bluesos nem is szavaló est, de valami hasonló hangulatot.

Mindezt remek színészi játékkal előadva. Már a női főszereplő, Viola Davis is csodálatos beleéléssel és átalakulással hozza ezt a közel sem egyszerű karaktert, de amit Chadwick Boseman letesz az asztalra, az egyszerűen remek. Azok a hosszan kitartott jelenetek, mikor fokozottan ráközelítünk az arcára és látjuk minden apró rezdülését.. hátborzongató.

És bár ezek mögött is van még bőven plusz jelentése és tartalma a filmnek (gondolok itt arra, mit ér el a két főszereplő, mit képviselnek, a zárt ajtó jelentése, stb), számomra még így sem tudta elérni a klasszikus kamaradarabok élvezeti szintjét. Illetve ez így nem pontosan igaz, talán bele élni nem tudtam magam. Fehér európai férfi létemre talán ez nem is túl meglepő. Így valószínűleg mély nyomot nem fog bennem hagyni, amit azért egy ilyen színészi játék mellett, nagyon tudok sajnálni. De ez megint csak az én hibám.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma, zenés