Rég tervbe volt véve, csak a hangulatom hiányzott hozzá. Viszont most az Oscar jelölések kíváncsivá tettek, tényleg ennyire jó, vagy csak a felhozatal szegényes. Nos, is-is.
A film egy zenész (dobos) hallásának elvesztéséről szól, és ennek a folyamatnak a feldolgozásáról, a főszereplő szemszögén keresztül. A film erőssége a módszer, ahogy bevonja a nézőt ebbe a helyzetbe. A hangok torzítása, a csend használata, egyszerűen remek, hatásos és sokkoló tud lenni, főleg ha hozzá tesszük a fényképezést és a remek színészi játékot.
Ami ne tévesszen meg senkit, a metál zenének semmi köze nincs a filmhez, zenestílustól függetlenül megnézhető. Azonban a tempója, lassú, és darabos. Nem egy pörgős darab, főleg a végét nézve. Nagyjából úgy van felépítve, ahogy a tragédia feldolgozásának a fázisai. A tagadásnak, a dühnek, az alkudozás és elfogadásnak jól érezhetően megvannak a szakaszai. Ezen a téren, semmi újat nem tud mutatni. Ettől függetlenül, ez egy jó film, mondanivalóval, lélekkel, érzelmekkel teli. Ha hasonlítani akarnám, akkor az Életrevalóakhoz tudnám hasonlítani.
A befejezése (nem csak a pados rész, hanem előtte, az ágy jelenet is) kifejezetten tetszett. Remek példája annak, hogy mennyi mindent el lehet mondani, egy-egy szóval, pillantással vagy a legeslegvégét nézzük, akkor egy néma csenddel.
Értékelem: 7
Műfaja: dráma, zenés
