A hétvégi Alien + Aliens félmaraton előtt, bemelegítésnek vettem elő, bár attól függetlenül is érdekelt.

Dokumentum filmről beszélünk, mely bemutatja a mozitörténelem horror műfajának egyik meghatározó alkotásának létrejöttének körülményeiről. Direkt fogalmazok ilyen körülményesen, mert nem egy werkfilmről beszélünk, és nem is egy átfogó képet adó dokumentum filmről. Elsősorban azoknak ajánlom inkább, akiknek az alábbi nevek mondanak is valamit: H.R. Giger és Diane O'Bannon. Elsősorban kettejük biohorror és a testi metamorfózis iránti rajongásukról szól, de főleg O'Bannonra koncentrálva kapunk képet arról, milyen életesemények, milyen filmek és regények ihlették meg a készítőket, mik voltak az első forgatókönyv részletek, történet kezdemények, amik később sok egyéb, sokszor kevésbé konvencionális alkotó kezén keresztül átformálódva, világra szülték '79-ben az Alien című remekművet.

Magáról a forgatásról is van szó benne, bár jóval kevesebb, mint amire azt egy "így készül" dokumentum filmtől várná az ember. Ezek a részek főleg a lény különböző formáinak kialakításról és a híres ebédlős jelenetről szólnak. Mindenesetre kaptunk pár kevésbé ismert tényt, illetve több művész szemszögén át, egy egy jelenethez plusz értelmezést, plusz látásmódot.

Ráadásnak linkelnék egy eddig sokkal kevésbé ismert brutális mennyiségű kép gyűjteményt, a forgatási háttérmunkálatokról, koncepció tervekről: Alien

Értékelem: 6

Műfaja: dokumentumfilm

Túl sok távol keleti filmet jelenleg nem szeretnék látni, de az Akira-t már nagyon rég óta ajánlgatják, így hát betettem egyfajta kikapcsolódásnak a listámban. De amire kicsit jobban kíváncsi voltam az a Párizs, Texas. Nem hazudom azt, hogy hallottam már korábban a filmről, vagy hogy a rendező Wim Wenders neve olyan sokat mondana nekem. De a felületes átfogott elemzések és véleményezések alapján, ő lett a kiválasztott. Aztán tegnap találkoztam az Alien - Aliens dupla feature mozis lehetőséggel, így nem is volt kérdés, hogy a jó öreg szótlan Brett filmjét veszem elő. És mit ne mondjak, a tükrös monológ jeleneten kívül, Harry Dean Stanton itt sem beszél sokkal többet.

A film ugyanis egy lelkileg megtört ember road movie-ja, egyfajta csendes és magába zárkózott önkeresés. Már úgy kezdődik, hogy a főszereplő, egy lesoványodott, rongyos, poros ruhában bújt, magányos és végtelenül szomorú arcú ember, sétál. Látszólag céltudatosan, egy irányba, de se a célját, se a motivációját, történetét nem ismerjük. Ez utóbbit, a már említett tükrös monológig, nem is fogjuk megtudni. Előbbi pedig a Texas beli Párizs, ahova megfogantatását tudja datálni (mint mondottam, önkeresés van folyamatban).

Hamar kiderül, hogy a bolyongás négy éve tart, miközben maga mögött hagyott egy akkor 3 éves fiút és szintén azon a napon eltűnt feleséget. A gyermekre öccse vigyázz, és ő "találja" meg és viszi hozzá végül vissza, a látszólag elméjében is megtört férfit, akinek mind az önkifejezéssel, mind az emlékekkel gondja akad. Lassan és fokozatosan szoktatják vissza a "civilizációba", szerető család kötelékébe, amíg is nem, tippet nem kap arról, merre lehet egykori szerelme és gyermeke anyja.

A problémám a filmmel, hogy ez a történet így leírva, igencsak ígéretes és figyelem felkeltő (akkor is, ha már láttunk ilyent). Miközben a film cselekménye még rá is pakol erre a sejtelmességre némi feszültséggel. Add egy olyan érzést, főleg az utolsó felében, hogy itt történni fog valami tragédia, amit vagy a főszereplő okoz, vagy állapota folytán nem fog tudni megakadályozni. Ígér egy misztikumot, aminek a végére járhatunk, és ami magyarázatot ad. Mindeközben, nem, nem igazán. A múltbéli tragédia ugyan kiderül. Még tetszett is volna, hogy ennyire egyszerű, ennyire emberi, ennyire megtörténhető. Sajnos addigra viszont már elveszített a film. Nagyon lassú, nagyon vontatott, sajnos még azt is mondanám rá, hogy unalmas. A színészekkel, még a gyerek színésszel sincs nagy bajom, Harry Dean Stanton pedig teljesen jól hozta ezt az introvertált személyiséget. A filmnek is megvan a hangulata, csak ez a feszültség az, ami nagyon átverős. A múltban történtek is, inkább csak a film befejezését vetítik elő, magyarázzák meg, de nem adja meg azt a (jobb szó híján) katarzist, amire az eleje óta várunk. 

Mindenesetre kapunk egy melankolikus hangulatot, szép zenét, egyfajta korrajzot, pillanatot az akkori amerikai vidékről. Szép snitteket arról, hogy emberek sétálnak át az út egyik oldaláról a másikra. Kevés párbeszédet, abból is maximum egy kiemelkedőt. Sok egymásra pillantást, és merengést. És egy nagyon is személyes, emberközeli drámát. Nagyon hangulat film, így nem mindegy milyen pillanatban talál meg téged. Engem most egy kevésbé nyitottban.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma

Gondolom aki ismeri a Tégla című filmet, az már hallott erről a filmről is. Kvázi ez lenne az eredeti. Én magam a Tégláért úgyan nem rajongom, erre a filmre azért kiváncsi voltam. Mindenki mesélte, hogy mennyivel jobb, csavarosabb (nem az). Meg egy picit, a távol keleti kultúra, mindig is kiváncsisággal töltött el. 

A film az ezred forduló után készült Hong Kongban, amennyire tudom, az összes színész, író és rendező ide valósi. Az általam várthoz képest azonban sokkal nyugatiasabb a stílusa, könnyedén befogadható volt számomra is, ki az ázsiai régióban sokkal kevésbé járatos. Problémát talán egyedül csak a fiatalabb színészek megkülönböztetése okozott, valamint a karakterek közötti interakció, kapcsolat volt kicsit szokatlanabb. Főleg a férfi és női karakterek között nem éreztem azt, amit a forgatókönyv sugallni akart. De ez már más ázsiai filmben is előjött, a női karakter irányába szült érzelmeket szinte sosem alapozzák meg. Elég egy pillantás és egy mosoly, onnantól a két főszereplő máris hősszerelmes. De szerencsére, itt nem ezeken a kapcsolatokon volt a hangsúly (legalábbis remélem, hogy nem maradtam le semmiről).

Nem fogom a Téglához hasonlítani, ez a film önmagában állja meg a helyét. Mondjuk én annyira nem tudnám felértékelni, mint ahogy az IMDb-n a többi filmnéző azt megtette, de határozottan élveztem. A történet egy bűnkartell és egy nyomozói csoport között lezajló macska-egér harcról szól, annak is egy igen csak rövid időszakáról (ha a 10 évet felölelő flashback-eket nem számítom bele természetesen). A két oldal egész korán kiteríti lapjait, azaz azt, hogy mindkét csapat vezetője tisztában van azzal, hogy a másik oldal egy-egy embert beépített a másik csapatában. Ez igencsak meglepett, mégis jól sült el, sokat hozzáad a feszültséghez, ami nem csak abból adódik, hogy a néző tudja, amit tud, hanem hogy mindenki a szereplők közül azon ügyködik, hogy a másik oldalt lebuktassa.

A színészekkel elvoltam, túl szélsőséges színjátékot nem láttam, de néhol azért tudott furcsa lenni. Sajnos a felírat kicsit egyszerűbb volta miatt, magyar szinkronnal néztem végig, ami lehet hogy kicsit még rontott is az élményen. A vágás kicsit furcsa volt, sok volt az áttűnés, néhol az áttűnések között a kép megállítás. Az operatőri munka ennél már jobb volt, bár itt is volt pár érdekes megoldás (döntött képernyő, furcsa kameraszögek). A hangulata lassúbb, megfontoltabb, és számomra adott egy kis westernes hangulatot. Talán azért, mert sok volt az egymásnak feszülés, a két oldal, vagy konkrétan két szereplő szembeállítása. A lezárás is hagy maga után némi kényelmetlen érzést, de tetszett, hogy nem vitték el holmi megváltó/hősies irányba az egészet. Sok meglepetéssel ugyan nem szolgál, bár azért azt hozzátenném, hogy nagyon nem szájbarágós, azért volt, hogy vissza kellett tekernem, hogy megértsem, pontosan mi is történt, mi váltotta ki a reakciót. Ettől függetlenül bőven add egy jó filmes élményt, bár az értékelésem inkább 7 alá sem mint egy erős 7es.

Értékelem: 7

Műfaja: krimi, dráma, misztikus

Kezdésnek, a könnyebb csúszás miatt, na meg azért, mert ha életben jó ha egyszer láttam, ezt a rajzfilmet választottam a 250-es lista hátsó 5 filmjéből. Persze ennyivel nem "úszom" meg, kiragadtam onnan még egy alap művet, melyet még sosem láttam.

Ez a rajzfilm, csak pár évvel régebbi, mint az Oroszlán király, a különbség mégis látványos. Sokkal elnagyoltabb, jóval kevésbé kidolgozottabb a háttér, de sok esetben a cselekmény mellék és néha fő szereplői is. Sokkal vázlatosabb, sokkal egyszerűbb az egész. Amíg az egy élettel teli dzsungelben játszódott, ez egy sárga sivatag közepén és az ott található sárga téglából felépített városban játszódik.

Mégis ez az a rajzfilm, mely stílus tekintetében nekem jobban bejött. Olyan, mintha gyermek korom egyik mese könyve elevenedne meg. Dinamikus, egy másodpercre nem áll le, és a korlátok (pénzügyi, technikai és a fent említett egyszerűbb környezet) ellenére is színes látvány világgal rendelkező szépség, szerethető főszereplővel, emlékezetes mellékszereplőkkel és gonosszal ellátva. A szinkron nekem itt kevésbé volt nosztalgikus (talán ha egyszer láttam, ellenben az Oroszlánkirállyal), így maradt az eredeti nyelv, és nagyon meg voltam vele elégedve (mondjuk ehhez nagyon sokat Robin Williams hangja tett hozzá). A történet természetesen faék egyszerű, a mondanivalója tényleg gyermekek számára fogalmazódott meg. Az ártatlanság korát idézi, és egy kicsit sajnálom, hogy manapság ennyi már nem elég ahhoz, hogy kitünjön egy rajzfilm (vagy csak felnőttem, és a hasonló alkotásokat meg sem nézem?).

Értékelem: 8

Műfaja: animáció, kaland, vígjáték

Bár az elmúlt hónapban rengetek filmet sikerült megnéznem, ezek nagy része külső "kényszer" hatására történtek meg. Rengetek film van a watchlist-emen, még több begyűjtve és megnézetlenül különféle adathordózókon. Én mégis csak nehezen tudom rászánni magam a megnézésükre.

Így hát két jó szokásomhoz nyúltam. Az egyik, hogy kis lépésekben, mindig csak egy apró részt teljesítve haladjak a cél beteljesítése ügyében, a másik pedig a cél megtalálása, azaz az ötlet lopás :ironia:. Elkezdtem hallgatni egy számomra új (közben meg 2012-ben indult) podcastet, a Nyilvános vetítést, akik egy amúgy elégé triviális mégis tök jó ötlettel álltak elő, elkezdik az IMDb Top 250-es listának a feldolgozását. Kinek nem jutott még eszébe? Igen ám, én is vettem innen már ötleteket, de 250 filmet, biztos hogy nem fog végignézni az ember. De 50-et? Máris jobban hangzik. Tehát a srácok vették a listát, felosztották 5-ösével (legutolsó 5 film, előtte 5 film.. azelőtti 5 film .. ), és ezekből a csoportokból, hétről hétre kiválasztottak egy darabot, ami valami ok folyamán, mindhármuk érdeklődését kiváltotta. Megtetszett, elloptam.

Szóval kezdődhet a Top 250-es felzárkóztatásom. Mondjuk az sem tántorít el tőle, hogy az első 20-ból csak 1 filmet nem láttam, és hogy az utolsó 10-ben 4 számomra érdekes is található. Szóval még egy kicsit csalok is. Illetve nem, mert a minimumból nem adok, tehát ötösével egy filmet minimum megnézek. Viszont ha érdekel több is, miért ne pótolnám őket is. Igazából az első két csoportban jól is jön ki, mert egy-egy komoly alkotás elé/közé, bekerülhet egy kicsit könnyedebb stílusú film is.

A Top 250 egyik hátránya, hogy percenként tud változni. Ezért a listát (én is) kimentettem, és ezt tartom irány adónak. Majd még fel is töltöm, valószínűleg a lementett vázlatos formájában, de ki tudja, lehet csapok neki valami google táblázat szerűséget is, ha nagyon unatkozok.

Azt kicsit sajnálom, hogy a legtöbb várakozó filmem nincs fent ezen a listán, így a tényleges lemaradásomat nem számolom ezzel fel, de ki tudja, hátha megjön közben a kedvem, egy-két ott pihenő alkotásra is.

Értékelem: Mentett (backup) IMDb Top 250 listám

(frissül)

Műfaja: imdb, top, 250, top250

Imádom ezt az évet. Mindsomar, The Lighthouse,  Monos, Joker. Olyan gyomrosokat kapok, hogy csak kapkodom a fejem. Nincs sok már hátra, és erős a gyanúm, hogy számomra az év filmjét sikerült megnézem. Számomra a mozi, ezért és a hasonló filmekért létezik. Az egy dolog hogy látványos, 2019-et írunk, nem ezen fogok meglepődni. De a forgatókönyv, a színészi játék, a zene, a hangulata, a minden részletre kiterjedt rendezése, egyszerűen lélegzet elállító. Nem is olyan rég említettem meg az aprólékos díszlet felépítést és feszültség teremtést (Hitchcock Hátsó Ablak című filmjével kapcsolatban). Nos, ez a film visszaadta ezt a fajta rendezést, mai köntösben. Az utcák, a lépcsőház, az összes helyszín amit bejárunk létezik. Ott van, kézzel fogható. A patkány a hatalmas vászon apró kis sarkában, a grafiti a falon, a kopás az ajtón, a járművek és épületek, a lámpák színei, olyan szinten létező világot tárt elém, hogy a körülöttem ülő közönség ellenére is, teljesen kiragadott a mozi székből, és berántott Gotham városába.

És akkor Joaquin Phoenix mély átalakulásáról és beleéléséről, az őrületét megtámogató sejtelmes és nyugtalanító zenékről még nem is beszéltem. Idén láttam már a vásznon, magukból teljesen kivetkőző színészeket. Nem is sejtettem, hogy láthatok még ehhez felérő (talán túl is szárnyaló) alakítást az évben.

Ettől függetlenül, nem ajánlom mindenkinek, ehhez a filmhez kell egyfajta érettség, egyáltalán hogy felfogd, mit is nézel.  Egy ténylegesen megtört, mélységesen beteg ember kórrajzát láthatjuk a filmben. Betegsége létező betegség (PBA) és lassú megőrülése is túlságosan emberközeli. A társadalom peremére szorult és az ott magára hagyott ember képe nagyon is ismerős lehet országunk utcáit járva. De fontosnak tartom kiemelni, hogy a rendező nem menti fel a tettei alól csak azért, mert az ország/város vezetése úgy dönt, nem foglalkozik tovább ezekkel a sérült emberekkel, vagy mert a nevelő apja, a munkatársak, környezetében lévő embertársak bántják, verik, kiröhögik, leköpik őt. Bemutat egy tragikus és végzetes utat, rámutat a társadalmi háló gyengeségére. A rendező Todd Phillips nem titkolt célja, hogy beszélgetéseket, vitákat gerjesszen a témáról. És ezzel a hozzáállással szakad el nagyon durván a megszokott és kevésbé megszokott (sötét lovag, watchman) képregény filmektől. A Másnaposok rendezője!! Nem hiszem el.

Annyit még gyorsan megjegyeznék, hogy a kórrajz mellett, többször fejet hajt a korábbi Batman filmeknek (van egy konkrét jelenet, ahol Heath Ledger jelente visszaköszön), képregényeknek (a rengetek utalás, a Wayne család története), és pár régi remekműnek, mint a Taxisöfér és a Komédia királya. Nem ezeket utánozza, nem ezen elemek miatt kell a filmet megnézni, de aki érintett valamelyikben, fog találni pluszt mélységet ebben a filmben. És ki tudja még mit nem vettem észre. Nekem ez többször újra nézős alkotás.

Szerk.: ohh igen.. és a főszereplő. Nem Joker. Talán, a film utolsó perceiben felsejlik hogy egyszer majd az lesz, de a főszereplő Arthur, és végig az is marad. A körülötte történtek ellenére is, átalakulása passzív, a gyógyszerek hiánya és a betegsége okozza.. nem lesznek elvei, nem tör káoszra. Számomra az sem biztos, hogy a történet elképzelt folytatásában, ő lenne e majd A Joker, Batman ellenfele, nem e csak egy inspiráció más őrült gonosztevők számára.

Ezen írást nem is tudom, miért nem élesítettem, talán csak féltem tőle, hogy a kezdeti lelkesedésem és pontozásom a napok és hetek során szépen lassan lejebb apad. De nem. Tartom magam, ez egy remekmű. Bár tervbe van véve még a Komédia Királyának megnézése, ami után még átgondolandó lehet ez a film is (más kritikusok véleményére adván), de jó két (három?) héttel a megnézése után, továbbra is, ez az év kedvence. 

Szerk.: megnéztem, Tetszett, jó volt, de a Joker nekem többet adott.

Értékelem: 9

Műfaja: krimi, dráma, thriller

Egy utolsó, lassú és megérdemelt (legalábbis hiányolt) búcsú egy sokat szenvedett sorozat karaktertől. Vince Gilligan látszólag teljesen szabad kezet kapott, nem csak az írás de a rendezés területén is, és megkapta a Better Call Saul operatőrét is. Így a látvány világ nagyon idézi az előbb említett és a Breaking Bad sorozatot is, bár rendre megjelennek újszerű képi elemeket, melyek számomra sokat hozzáadtak a hangulathoz. Ha már hangulat, az említett sorozatok mellett, lehet hogy elsősorban a lassúsága és párbeszéd központúsága miatt, egy kicsit Fargo-sra sikeredett.

Jó volt látni a régi szereplőket, még akkor is, ha egy részük azóta kicsit kigömbölyödött. Aaron Paul-t továbbra is sajnálom, hogy nem futott be, biztos ki lehetne hozni többet is az emberből. És vehettünk egy búcsút, mint utólag kiderült, Robert Forster-től is.

Mindenesetre túl sok pluszt nem adott a film, önmagában nincs értelme elővenni, csakis a sorozat miatt van létjogosultsága. A párbeszédek vannak (konkrétan ezek köré épül fel a film), de emlékezetes nincs igazán köztük. A történet lassú és rengetek a visszaemlékezés, igaz, az előnyére mondható, hogy nem a sorozatban látottakat ismétlik, vágják be ilyenkor. Teljesen új történet elemeket kapunk, sőt új karaktereket írtak meg a film kedvéért. Igazából, minden a helyén van és működik a maga kategóriáján belül. A búcsú szép, katarzis nincs, csak egy könnyed elengedés. Anno a sorozat záróval is meg voltam elégedve, ez is hozza annak a szintjét.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, dráma

Az egyik első remake-ek egyike, amit Hitchcock jó 20 évvel ennek eredetijének elkészítése után ejtett meg, állítólag azért, hogy kitapasztalja, hogy tudja átültetni saját stílusát a nagy amerikai piac számára.

Amit igazán furcsállok, az, hogy komoly erőfeszítést, nem nagyon láttam benne. A forgatókönyv silány. De tényleg. Pár fontosabb elem, mint karakter vagy a történet egy pillanata, ki lett emelve, a vázlatosnál kicsit jobban ki lett dolgozva, de a kettőt összekötő rész, konkrétan hiányzik, vagy ha nem, akkor gyorsan és egyszerűen le van zavarva.
A rendezés már egy fokkal jobb, de a korábban látott Hátsó ablakhoz képest, jócskán lemaradásban van. A díszlet aprólékossága fel-fel sejlik (pl a templom mögött játszódó cselekmény hátterében az utcán várakozó karakter szerepeltetése), de sokkal több a vetített háttér, mint a tényleges szett. A hangulata hozza magával az angolos, helyzet komikumra építő, inkább szóbeli humort, és előnyére legyen mondva, hogy tud drámai és feszült lenni (az operaház teljes jelenete vagy a külföldi követségen a lépcsőhöz vezető séta). Mégsem alkot maradandót, látványosat, sem túl érdekeset.

A zenét én kevésbé vettem észre, értelem szerűen a Que Sera Sera és az opera betéten kívül, de az észre vehető, hogy a zenének, a ritmusnak fontos kulcs szerepe van nem csak a feszültség keltésben de a megoldásban, lezárásban is (a keretes szerkezet is a zene egy elemére épül rá). A színészek hozták, amit kellett, kiemelni talán a női főszereplőt tudom, aki inkább vezette a történetet, mint a férfi szereplő. A kamera munkába belekötni nem tudok, ha őszinte akarok lenni, talán ez volt az egyetlen hibátlan eleme az alkotásnak.

Öreg film már, és szerintem akkor is túl egyszerű volt. Haragudni azért nem tudok rá, de újra nézni biztos hogy nem fogom.

Értékelem: 5

Műfaja: dráma, thriller

Nem kaptunk semmi újat, de azt viszont szépen csomagolva. Egy hosszú belső utazás a hideg eltökéltségtől és a teljes szociális elzárkózottságtól kiindulva, a magányon át a végső elengedésig és feloldásig. Nem egy túl bonyolult film, és még ezen felül is rettentő módon szájba rágós. Nem csak szimbolikával mutatja meg a főszereplőben végbemenő lelki változást, de kimondatja azt a narráción és a direkt jeleneteken keresztül. Ezt tudnám csak főbb problémának felróni, lehetett volna a mondanivaló, a végkifejlet sokkal sejtelmesebb, művészibb.

Mert a képi világ, a csodálatos látvány az Uránusz gyűrű rendszerében, a Jupiter mellett, a Hold felszínen át, a szürreálisabb, álomszerű Mars földalatti jeleneteken keresztül, nagyon is alkotói, elégé sajátságos lett. A zene és a film üteme emellé meditatív, elmerülős. Ez a kettőssége miatt, a film amolyan.. van.. szép, jó, de nem kifejezetten ütős. Akcióra éhezők számára unalmas csalódás, a gondolkodni vágyok számára pedig nem elég mély. Ha megszeretné nézni az ember, kifejezetten ajánlom a nagy vásznat. Csak felkészülni arra, hogy a film néha olyan halk, hogy nem csak a mögötted lévők csámcsogását de még a halk szuszogását (tán csak nem horkolt valaki?) is bőven ki lehet venni.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, dráma, misztikum

Ez Az a film, amiért ezt a hétvégét bevállaltam.

A közelmúltban járunk valahol a dél-amerikai dzsungelben, egy csapat gyerek katona között, akik ölésre és fegyelemre vannak kiképezve, hátrahagyva a hegyekben, csak magukra számítva. A felnőtté válás küszöbén, szeretetéhség és elismerésre vágyás között vergődve, szexuális érés, az érzelmek és szenvedélyek nehézségeivel szembe nézve formálódnak, miközben a frontvonal közeledése és a csapat hierarchikus felépítését megbontó tragédia, szépen lassan feloldja a neveltetés és kiképzés során beléjük vert gátlásokat, szabadjára engedve állatias ösztöneiket.

A rendező bátran merít a Legyek urából (a disznófejjel felvállalva eme nyilvánvaló hasonlóságot), de bőven megidéződik az Apokalipszis most és egyéb háborús drámák is. A zene horrorisztikus, vad és nyugtalanító, remek módon követi le a történéseket. A vége pedig gyomron vágó, kiszól a nézőhöz, számon kéri őt..

Hosszan lehetne sorolni azokat a jeleneteket, amiért ez a film ennyire jó volt. De felesleges. Bátran biztatok mindenkit a megnézésére, és magamat is az újrázásra. Főleg, mert a nézői vélemények, talán itt a legmegosztóbbak a netes oldalakat nézegetve.

 Értékelem: 9

Műfaja: dráma, thriller

Valószínűleg ezzel a véleménnyel sok filmrajongó lelkében bele tudok taposni, de nekem ez a film, majdnem felért egy kínzással. Majdnem, mert a szereplők, a színészi játék néhol igen is jó volt. Igaz, néhol meg pocsék.

Egy alkotói filmről beszélünk, ráadásul a készítője részt is vett a Cinefest-en. Sajnos, nem sajnos, nem a QA vetítésen voltam, így nem tudtam meg, mi volt a költő szándéka. De hogy én magamtól nem jöttem rá, az tény. Mondjuk csak ezért lehúzni a filmet, vétek.. is lehetne, ha találok benne más értékelhetőt. De nem találtam.

Vontatott volt, másfél óra. Igaz, ez a hajnali vetítésnek hála, három órásnak tűnt. Egy kisvárosban járunk, egy friss tragédia után. A kis közösség egyik fiatal tagja öngyilkosságot hajtott végre. Szóval látjuk, ahogy a hozzá közeli családtagok megrendülnek, meg látjuk a magába zárkózó közösség képviselőjét, a külső segítséget elvből elutasító polgármestert. 

Meg egy futkározó maszkos gyerek csapatot. Ez utóbbiból sejthetjük, hogy lesz természet feletti aspektusa is. És lesz. Ugyanis hallgatag, a háttérben csendben álldogáló emberek kezdenek el megjeleni, és nem sokára a város egyes tagjai, elhunyt szeretteiket, korábban itt élt és halt embereket vélnek felfedezni bennük.

Érdekesnek tűnik? Igen. Az? Nem. Nincsenek reakciók, nincsenek következmények, nincsen kialakuló feszültség, nincs sodrása a történteknek. Igen, látom én a kisvárosból a nagyvárosba költözés probléma körét, az elnéptelenedő falvak segélykiáltását, stb. De ennyi lenne csak?

Volt a Fényből fénybe cím film, ahol szintén felvetették a szellemek létezésének kérdését. Ott az egyik szereplőtől meg is kérdezik, nem tart e attól, hogy tényleg léteznek. Erre írtak egy nagyon is szerethető párbeszédet, ahol a férfi arról mesél, milyen csodálatos is lenne ez a világ, ha léteznének. Egy, a feleségét frissen elveszítő, gyászoló ember. Ez a párbeszéd és a következmények tele vannak érzelmekkel, benne van a ragaszkodást az elmúlt dolgokhoz, amit a film vége nagyszerűen felold. Na.. azt a filmet közepesnek értékeltem. Ennek akkor mit adjak?

 Értékelem: 3

Műfaja: dráma, misztikum

A Cinefest talán egyetlen scifije, ami pont ezért nagyobb tömeget vonzott, és általam hallott, leglenézőbb vélemményekett kapta a többség szájából. Annyiban igazuk van, hogy sok mindenben alúl maradt a korábban és később látottakhoz képest. Ha szabad ezzel a fogalommal élnem, ez ebben a mezőnyben, csak egy ponyva volt. Mondjuk én pont szeretem a ponyva filmeket és regényeket is.

Alacsony (!!) költségvetésű űr westernről beszélünk, ami egy olyan világban játszódik, ahol az élet semmit sem számít, csak a pénz és meggazdagodás fontos. És egy ponton túl, a túlélés bármi áron. A költségvetés ad egyfajta bájt az egésznek, és a közepétől cseppet sem számít, ott már a scifiből bőven a western stílusba lovaglunk át. De a színészi játék, vagy a rendezés bizonyos döntései, nagyon kirántanak a filmből.

Azt még értem, hogy az élet itt kevesebbet ér, mint a szűrű a lélegző maszkon, de egy közeli hozzátartozó halálát ennyire érzelem mentesen átélni.. mintha egy robotot néztünk volna. Lehet arra akart a rendező utalni, hogy ez a személy már rég halott a másik szemében.. de itt a néző közönség javát elvesztette a film. Talán ez a szereplő volt a film leggyengébb pontja, nem is a költségvetés.

Pedro Pascalra ez mondjuk pont nem igaz, ő a film elejétől a végéig remekel, alig várom már a Mandalorian szerepében. Igazi mocskos banditát játszik, akiben belül mégis lapul némi elfojtott érzelem. Az ő közreműködésének hála volt egyedül hihető ez a fajta stockholmi-szindróma, vagy inkább az egymásra utaltság által kialakult kölcsönös bizalom megjelenése, mely adott némi mélységet ennek a filmnek.

Voltak benne jó ötletek, és az a minimális látvány világ, kellemes volt, és ami fontos, a film hangulatához, a történet környezetéhez teljesen passzoló, hihető. Voltak itt a háttérben kitalált és megírt dolgok (a szereplők háttértörténete, a világ bolygóinak szerepe és helyzete egymáshoz képest). Ezekbe épp annyi bepillantást kapunk, ami alapján még jobban bele tudjuk élni magunkat a film által tálalt világba. De ahhoz már kevés, hogy nagyjátékfilmként tudjak rá tekinteni. Kisjáték filmnek jó volt, talán annak viszont hosszú. Én simán el tudnék képzelni ebben a világban játszódó 3-4 kisfilmet, amiből ki lehetne adni egyfajta antológiát, egy két-két és fél órás nagyfilm személyében.

 Értékelem: 6

Műfaja: dráma,scifi, thriller

A Cinefest második nap kora délelőttjét meghagytam az első nap pótlásának. Tehát amire ott nem jutottam volna be, arra itt szántam volna időt. Végül is volt egy dokumentum film, amire végül nem voltam kiváncsi, és egy másik, amit a Világítótorony miatt kihagytam, így hát választottam egyet, ami nem volt a listámon, de a felütése alapján érdekesnek igérgezett.

Ez egy dokumentum film, a délszláv háborúba ment és végül ott elhunyt háborús újságíró történetéről, az unokatestvérének képzeletével kiegészítve (talán eredetileg rajzoló lehet a művésznő?). A remélt dokumentarista és oknyomozós megvalósítás mellett, igazából a valóságtól enyhén elrugaszkodó de azon elemek köré megvalósított depresszív köntösbe bújtatott rajzfilmes stílus az uralkodó. Látszik rajta, milyen sokat jelentett ez a rendező számára még kislány korában ez a történet, és hogyan hatott a személyiségére a mai napig.

De nem mondhatjuk azt, hogy egyoldalú filmet kapunk. A rendező élesen szembe állítja a benne élő kislány képzelgését a valósággal. A romantizált rajzolt jeleneteket rendre megtörik a tényleges dokumentum filmes betétek, az interjúk a valós szereplőkkel, melyek olyan képet festenek le, ami sokkal inkább visszataszító és kegyetlenül emberi. Inkább kérdéseket vet fel, és olyan borzalmakra mutat rá, amit lehet én soha nem is akartam tudni vagy látni. Nagyon, nagyon, nagyon nem ajánlott másnak, csak aki tudja mire vállalkozik. Más horrort nézni, és más azt valós fényképeken és videókon viszont látn.

 Értékelem: 5

Műfaja: dokumentum, animációs

A legnagyobb felhajtást kiváltó filmje a Cinefest fesztiválnak talán ez a film volt. Előre is és utólag is. Be kell valljam, olyan mély hatással volt rám, ez az izé, hogy emiatt hagytam ki azt a dokumentum filmet, amit még erre a napra beterveztem. Egyszerűen haza kellett mennem, meg kellett emésztenem amit láttam.

Az más kérdés, hogy azóta sem tudtam. Mindenképpen újra nézős alkotás. Nem vagyok benne biztos, hogy filmnézőként mennyire tetszett. Azt tudom, hogy filmkészítés szempontjából, nagyon is tudtam értékelni. Elsősorban Willem Dafoe és Robert Pattinson teljes átlényegülését, mely során mélyen megmártóztak az őrület bugyraiban. Ez a teljes alázat, amivel a szerepükhöz álltak, az előadott színjáték, mélyen megrázó és egyszerre lélegzet elállító volt. Csak ez a színészi játék elvinné a filmet, de emellett kapunk egy olyan művészi alkotást, mely őszintén zavarba hozza a nézőt. Az arcok megvilágosítása, a színészek monológjai, a sötét mocsokban való megmártózás, a 4:3as bezártság, a nyomasztó és őrületbe kergető hangzás világ.. mind befolyásolják és alakítják a néző gondolatait, érzéseit. Súlyos darab. És nyers.

Ennél többet nem is tudok írni róla, talán majd egy újra nézés keretei között bővítem ezt a posztot. Addig is, az élményre, a kiváltott hatásra reagálva pontozom.

 Értékelem: 8 (7?)

Műfaja: dráma, misztikum, horror

A Cinefest második film körülményei kifejezetten viccesek/érdekesek voltak a részemről.

Először is, metál rajongóként, elégé távol áll tőlem a Rave és úgy kb majd minden elektronikus zenei irányzat.

Másodszor a közönségből két személy foglalt helyet mellettem. Az egyik egy idős (tényleg idős) néni, a másik oldalon, meg az egyik kedvenc podcastem, a Tune Up podcast Ákosa. Utóbbival kellemesen el tudtam beszélgetni, előbbi pedig olyan szinten élvezte ezt a drogokkal, tuc-tuc zenével átitatott fiatalos filmet, hogy az segített nekem is teljesen beleélnem magam a filmben, kívül állóként is.

Persze ez nem (csak) a néni hatása. A film tempója, stílusa elérte, hogy én is együtt pörögjek a szereplőkkel, ott akarjak lenni azon a bizonyos bulin, ami amúgy a 90-es évek elején, tiltva volt a britteknél.

A színezés fekete-fehér volt, bár inkább mondanám szürkés-szürkének. Egy színt hozott be általánosságban a rendező, a vöröst. A vörös színt használta a rádió ledjéhez, ha az be volt kapcsolva, továbbá ez a szín jelent meg a crack-pipa lángjánál is. Egyértelművé téve, a zene drogként való ábrázolását, amire szerintem amúgy az egész film fel volt fűzve.

További vicces momentum volt az angol beszéd angol feliratozása (az a tájszólás.. te jó ég), illetve hogy mikor mentem este haza, a miskolci parkolóban ugyan úgy gyülekeztek a fiatalok, hallgatták a mai kor elektronikus zenéjét a kocsi hangszórójából bömböltetve. Folyt a sör, pattogtak a cigik, egy az egyben visszajött a filmben látott hangulat.

Remek lázadó filmnek tartom, ahol a két barát nem csak az állam szigora, jóval inkább az őket elválasztani akaró két külön világ ellen harcol. Őszinte, tragikumában vicces életigenlő film, néhol meglepően remek képi világgal, jó tempóval, drámai mélysége mellett kellemes humorral.

 Értékelem: 7

Műfaja: vígjáték, dráma, krimi

Az előző posztban véleményezett Cinefest első filmjének számomra, délelőtt 14 órakor, egy érzelmes drámának tűnő film lett kiszemelve.

Igazából ez úgy volt csalódás, hogy kellemes szájízzel távoztam. Ennek oka, hogy a film vontatott volt. Elsősorban azért, mert a tartalma, maximum egy kisfilm számára elégséges, de ugye ezt nagyjátékfilm kategóriára készült. Annak pedig van egy minimum időkorlátja (talán 1 óránál hosszabb?). Így hát a legegyszerűbb módszerrel élt a készítő, rengetek szép felvétel, andalító muzsika.

A történet, ami amúgy nem rossz, simán elmenne egy rendes film akár főszálának is, ha lenne még mellette valami egyéb. Itt is van, a főszereplő fiának vergődése, de ezt inkább nem nevezném külön álló szállnak. A lényeg az egyedül álló, paranormális tevékenységek után kutató anyuka és az őt kivizsgálásra felkérő özvegy férfi körül forog. Arról van szó, hogy az egykori férj, halott felesége szellemét véli felfedezni a házban. A rövid "nyomozás" során, elsősorban a beszélgetésekre összpontosít a film, az érzelmekre próbál, és nem csak próbál, de hat is. Pont ez utóbbi miatt jöttem ki végül is pozitívabb véleménnyel.

Mert így, összességében ez egy kellemes kis filmecske lett a magányról, az elengedésről és kicsit sutácskán a kapcsolat keresésről. Remek színészi játék, szép képek, jó kamerakezelés jellemzi. A vége számomra kifejezetten tetszetős lett, megnyugvást hozott nem csak a szereplők, de az én számomra is. Elengedtem a filmmel kapcsolatos korábbi gondjaimat, és előre tekintettem, kíváncsian a rám váró következő órákra.

 Értékelem: 5

Műfaja: dráma

A Miskolci Cinefest keretei között volt szerencsém pár remek és pár kevésbé remek film megtekintéséhez. Szóval ez után majd egy kis bejegyzés dömping következik.

Előjáróban egy kis élménybeszámoló féleség. Egyrészt a város és környéke ad bőven elég mozgásteret ahhoz, hogy akár több naposra, egy hetesre betervezze ezt a fesztivált magának, kicsit lazítva a gyeplőn és naponta kicsit kevesebb filmre ülve be. De teljesen jól működött a két-három nap intenzív élményként is. Nem mondom, hogy nem fájt már ülni a 3. filmnél, de sok fanatikus között, nem én voltam egyedül mocorgó.

5 db nagyjátékfilmet és 2 dokumentum filmet terveztem be magamnak két napra, ebből 2 dokumentum film nem jött össze, igaz az egyik helyett találtam egy másikat. Így a mérleg -1 dokumentum film lett. Én teljesítve érzem a tervet.

A fesztivál élményhez szerintem szorosan kapcsolódik a városban töltött percek is. Itt sikerült a belvárost bejárnom, eljutni egy két gasztronomilag kiszemelt helyre is. Nagyobb programokat az ott töltött kevés nap és rengetek film okán nem volt időm beszorítani, így se kisvasút, se állatkert. Talán majd jövőre. A város széles sétáló útja és viszonylag, a fesztivál ellenére is kevés, emberszám miatt meglehetősen pihentetőnek számított az ott eltöltött idő. (van ugyan némi meglátásom a tömegközlekedést igénybe vevő útitársaimról, de ez egy másik beszélgetés témája lesz más fórumon)

Maga a mozi élmény pedig néhol meglepő, néhol tipikus volt. Egyrészt a helyszín, a termek száma pont elég volt a felhozatalhoz képest, de kicsit kevés az érdeklődéshez képest. A sorban állás a film előtt 40 perccel megkezdődött. Nem mondom, általában akkor is volt helyed, ha csak 20 perccel előbb érkezel, csak akkor szélről és/vagy elölről nézed. A terem kialakítása az első pár sorban nagyon alacsony, az emelt színpad miatt. A székek amúgy kényelmesek, 5. sortól kezdve szerintem mindenhonnan élvezhető volt. A hangrendszeren lehet még mit fejleszteni, talán a legfeltűnőbb a Béke teremben volt. A látogatók nagyon vegyesen képviseltették magukat. Nagy létszámban volt az idősebb korú néző, de rengetek fiatallal is találkoztam. A középkorosztály volt szerintem kisebb számban jelenen. Nagyon furcsa volt eleinte, hogy a megfontoltabb, művészi filmekre is rengetek fiatal, de a fiatalos kicsit szabadabb filmekre még több idősebb kórú tette tiszteletét. Jól van no, CC-hez szoktam sajnos hozzá.

A legjobb élmény, maga a mozi nézés. Mindenhol érdeklődő ült (ki más jönne el fesztiválra), sehol a potya utas, aki beszélgetni, telefonozni vagy csak botrányt kelteni jönne be. Minden filmre, a legunalmasabbtól a legpoénosabbig, mindenki rá tudod hangolódni. Aki nem, ők általában gyorsan elhagyták a termet (egy két sorfelállítós móka azért akadt). Én egyetlen egyszer láttam olyant, hogy valakire rá kellett szólni. Igaz, volt egy másik, akire meg én szóltam volna rá (elkezdett irtó hangosan röhögni olyan dolgokon, amik messziről sem voltak viccesek.. szerencsére vagy érezte magán a rá szegeződő tekinteteket, vagy a film pörgött át elég súlyos drámába.. de végül ő is lehalkult). A sorban sem volt soha tolakodás. Igaz, rám egyszer megjegyezték, hogy pofátlanul oldalról tolakodok be a sorba. Közbe vagy fél órával bőven ő előtte már ott voltam, csak hagytam, hogy az épületbe beférjenek még mögöttem is az emberek.

"Celebek" tekintetében rengetek rendező, pár színész és sok-sok bloggerrel futhatott össze az ember. Külön öröm volt számomra a Tune Up podcastből ismert Ákossal való találkozás. Sajnos a rohamtempóm miatt keveset tudtam vele beszélgetni, de élőben is ugyan olyan közvetlen embernek ismertem meg, mint az adásokból.

Amit sajnálok, az jó pár film, ami a fesztivál későbbi napjain lesz csak elérhető, illetve az előbb említett roham tempót, hogy nem tudtam leállni több beszélgetésre. Jövőre biztos újrázom, bár valószínűleg ugyan ebben a tempóban, két naposra (hacsak rám nem szakad a lottó 5-ös, hogy ne kelljen a szabadságaimmal zsonglőrködni.. vagy berakom magam home office-ra :D)

 Értékelem: 9

https://www.cinefest.hu

Műfaja: mozi

A Filmszerész Filmklub keretei között került vetítésre a Kino moziban, Alfred Hitchcock méltán híres, 1954-es alkotása, a Hátsó ablak.

A filmet felvezette és véleményezte Kovács Gellért, kit általában olvasni, ritkább esetben hallgatni is szoktam. Így élőben tehát számomra ez egy igazán egyedi szeánsznak ígérkezett, bár voltak félelmeim. Tartottam tőle, hogy ez a több mint 60 éves film, sokat veszített egykori fényéből. Tartottam kicsit attól, hogy a közönség, mint a korábbi mozis élményem során, elvesz az élményből. Illetve egy hangyányit tartottam tőle, hogy a film utáni "beszélgetés" hozz pár kínos hallgatást és egymásra nézést.

Nos, a film tényleg veszített fényéből, de nem ott ahol gondoltam. A közönség egy két tagja tényleg ott nevetett (és oldódott fel), ahol pont ki tudott zökkenteni a filmből, bár szerencsére kevesen és halkan voltak, végül gyorsan ki tudtam zárni a fejemből őket. És igen, a nézők hozták azt a passzivitást, amit a rendező úr is kinéz belőlünk, de szerencsére Gellért rutinosan vette át a hangadó szerepet és zárta le a "beszélgetést" amikor kellett. Összességében nagyon nem bántam meg ezt a kitérőt.

Ugyanis ez a film, a moziért létezik. Vagy a mozi létezik ezért. Eltelt 60 év, és a film, nincs rá jobb szó, nézeti magát. A megvalósítás lenyűgöző, lélegzet elállóan részletes és aprólékos. A szövegkörnyezet lendületes, nyelvezete a kicsit modorosabb megszólításokon kívül teljesen modern, és ami a legfontosabb, érdekesek. A színészi játék az egyik, amin észrevehető a korszak, melyben keszült, és sajnos a suspense, azaz a feszültségkeltes az, amire fentebb értettem, hogy veszített fényéből. Kicsit túl lettünk hajtva, klisés erre fogni, de tényleg magasabban van már az ingerküszöb. 

A film, mint azt számos kritikából és beszámolóból már előre megtudtam, egy mozi allegória. A legelső jelent, ahogy a kamera belép a szobába (mozi terembe), kinyílik az ablak (a vászon) egy közös udvarra, majd végigpásztázza a szomszédok nyitott ablakán, bepillantást nyerve azok életének egy-egy pillanatában, visszaadja azt az érzést, ahogy mi böngészünk egy-egy film között.. A nézőt a főszereplő testesíti meg, a nézői passzivitást, hogy mi csak szemlélői vagyunk a látottaknak, a főszereplő tolószékbe kényszerítése segítségével reprezentálta Hitchcock. Nem szeretnék erről mély elemzést írni, megtette ezt ezer más (amúgy sem ez a célom itt).

Az egyértelmű hasonlatok felett is, rengetek apró részlettel szolgáltathat a film. Az egész udvar, egy hatalmas, aprólékosan berendezett színpad. Miközben a kamera vándorol egyik szobáról a másikra, az egész életre kell. Nem csak a fókuszban lévő elemek, de a háttér is. Jelentéktelen szobákban folyik az élet, egy apró kis szerviz utcán keresztül kilátunk a főutca 4x4 méterére, ahol taxik közlekednek, iskolás csoportok haladnak el, zöldségesek pakolnak ki. Minden apró szeglete a színtérnek él, minden mozog. Összehangoltan, gondolom pontosan úgy, ahogy azt a rendező megálmodta. Már ez az apróság teljesen odakötött a vászon elé.

 Értékelem: 8

Műfaja: misztikum, thriller

Remek élmény, színes és élettel teli látvány világ melyben a számítógépes animáció kicsit sem rondít bele. A zseniális zenéket a nagyszerű szinkronszínészi munka és szintén remek fordítás teszi feledhetetlenné. Bár a történet egyfajta tanmese, az élet körforgásáról, a felelősség vállalásról, a múlttal való szembenézésről, a tálalása nem csak gyermekek számára teszi befogadhatóvá. Ezek mellet külön jó pont, hogy nincs túlnyújtva, rövid, gyors és velős. Sok sok ilyent még!

Természetesen a 94-es alkotásról beszélek. A 2019-et nem akarom látni.

Értékelem: 8

Műfaja: rajzfilm, kaland, dráma

A rendező és író (Ari Aster) előző filmje a Hereditary (Örökség), olyan mély hatással volt rám, hogy ott és akkor kijelentettem, a következő filmje azonnal nézős lesz. A moziközönség is annyira beleélte magát a filmbe, olyan jó élmény volt, hogy sajnos most is a moziba nézés mellett döntöttem. Ráadásul a filmnek most volt a premier vetítése, úgy gondoltam, erre tényleg csak az fog ilyenkor beülni, aki tudja nagyjából hogy mire számíthat.

Erre kaptam egy mellkas döngetve, nyál fröcsögve röhögő közönséget, akik azon is sakál torokból röfögtek, ha valaki azt merte mondani a filmben, hogy "Kész az ebéd". Így hát a filmet értékelni nem tudom, mert egy másodpercébe nem tudtam beleélni magam, maximum elmondhatom, nagyjából mit és hogyan láttam.

Az alkotás a Hereditary sajátosságait követve, elsősorban családi (illetve itt párkapcsolati) drámával vegyített szürreális, erősen művész filmes horror. Nagyon furcsa karakterek, betépett (begombázott) látvány világ, állatias, elborult színészi játék. Az biztos, hogy a rendező erősen merítkezett Alejandro Jodorowsky műveiből. Csak azt még megspékelte némi explicit gore jelenettel (magyarán előszeretettel mutogatja az eldeformált holtestek minden fajtáját a képernyőn) egy olyan környezetben, ami majdnem hogy végig, éles, napsütötte fényességben tündököl.

A film 2,5 órás, nehezen befogadható, tényleg inkább művész filmes alkotás, mellyel vagy szemlátomást nem tud mit kezdeni a közönség, (vagy én értettem nagyon csúnyán félre és valójában ez egy vígjáték). Minden esetre senki másnak nem ajánlom, csak annak, aki tudja, hogy mire (és hol) vállalkozik.

Értékelem: közönség

Műfaja: dráma, horror, misztikus

Anno egyetemen filozófián tanultunk Platon barlanghasonlatát. Röviden, egy barlangban élsz, de a láttható világ ami számodra ott a valóságnak tűnik, csak a barlangban égő tűz és a mögötte létező valódi dolgok árnyéka csupán. De mi van, ha felszabadulván, kiléphetsz a napfényre, látni a tényleges valót? És mi történik, ha ez után arra kényszerítenek, hogy visszatérj a barlang árnyékvilágába? Vagy, ha ... meghagyom a spoilert a film számára.

Mert hogyJordan Peele, csinált ebből egy horror filmet, a saját értelmezés szerint.

Érdekes felütés, remek technikai kivételezés. A rendezés magabiztos, a kamera kezelés precíz, látszik, minden másodperce meg van tervezve. A forgatókönyv, hát.. elégé elborult. A történet, a szereplők reagálása, kicsit furcsa. Az észszerűség alá van rendelve a konfliktus helyzet generálásnak.

A stílusa kicsit a klaszik 70-es és 80-as évekbeli horrorokat idézi.  Az előbbiből a feszültség keltést, az atmoszférikus zörej zenét, latin nyelvű kántálást hozta át, az utóbbiból egy kicsit a trash, a "szórakoztató" és változatos öldöklési módokat. A karakterek a saját síkjukon mozognak, van a kicsit szeleburdi nagydarab melák, a szótlan, maszk mögé bujdosó fiú, és a kamaszodó, kevésbé lázadó magányos tini kislány. Na meg a zakkantnak tűnő, gyermekeit az utolsó vérig védő anyuka. Mindkét időszakból a lassan építkezős horrorokból merített, szólok, ez a film lassú!

Ráadásul a magyarázata elégé zavaros, szerintem felesleges is, a vége csavar pedig már-már a műfaj kötelező "meglepetése". Nem szokványos alkotás, de a rendező korábbi filmjéhez képest, sokkal konzervatívabb. Horrorként kicsit döcögősen állja meg a helyét, talán az első fél órában működik csak a feszültség keltés, a további részére marad a trash. Nagyon, nagyon érezni kell a filmet, hogy élvezni lehessen, mert a magyarázatok, amit kapunk, csak rontanak rajta.

Ha absztrakt műként értékeljük, akkor, tudom túl erőltetem, de átugorhatunk az egzakt magyarázaton, amit kapunk, hogy saját értelmezésünk szerint értékeljük a történteket. Ami segít ebben a fajta nézőpontban, hogy a rendező rengetek hasonlattal él, lépten-nyomon szimbólikával találhatjuk szembe magunkat. Ott van már maga a cím is, és a film közepén elhangzó "Amerikaiak vagyunk" felszólalás is. De ide sorolhatnám a Kéz a kézben mozgalmat, és a bevezetőben említett barlanghasonlathoz való megfeleltetés. Másrészt az egyik főszereplő is állandóan egy felsőbb hatalom (Isten) létére és akaratára utal, de Jeremiás 11:11-je is egy állandó visszatérő elem: 

"Ezért így szól az Úr: Veszedelmet hozok rájuk, amely elől nem tudnak elmenekülni. Segítségért kiáltanak majd hozzám, de nem hallgatom meg őket."

Tehát a lenti pontozásom, a 7 pont, a blog elején felállított értékelési szempontom "lehetett volna jobb is" részére utal. Kicsit kevésbé szájbarágósan, sokkal misztikusabban, jobb lett volna. Ettől függetlenül, én kifejezetten élveztem.

Értékelem: 7

Műfaja: horror, misztikum, thriller

Emlék beültetés. Egy perc a valóságban de egy teljes napi emlék az agynak. Szórakoztatás, kalandpark, kényelmesen a fotelban, sokkal valósághűbben mint ahogy az bármely VR eszközzel elérhető lenne.

És mi van, ha egy egész évet ültetünk be? Vagy egy évtizedet? Képes az agy ezt befogadni, van e egy "programozónak" joga ilyent alkotni? Lehet e, emberi hiba nélkül? Meddig lehet ezt húzni és milyen egyéb felhasználási módokra használjuk fel? Hol húzódik meg az etikus határt ebben az esetben?

"Kómából, agyhalál állapotából az élet visszaállítható biológiai programozás útján?"
Bevethetünk ilyen technológiát kiképzésekre? És büntetésekre, ahelyet hogy értékes épületeket, ételt, lényegében pénzt pazarolnák a rabok fizikai "rehabilitációjára", kiváltható e ez évek teljes elszigeteltségének emlékével?

Érdekes kérdéseket tesz fel a film, de a megválaszolásukat inkább a nézőkre hagyja. Az téma ellenére a film műfaja inkább a thriller felé billen, sem mint a scifi oldalára. Egy Black Mirror rész (főleg az első két évad részei), egy ilyen témát jobban kibont, mint ez az alkotás.
Kicsit kihagyott ziccernek tűnik, de 1,5 órát így is bőven megért. Ráadásul a felvetett témák, adnak jó időnyi beszédtémát, vagy legalább elmélkedni valót a nézők számára.

Értékelem: 6

Műfaja: krimi, misztikum, scifi

Rendhagyó heist film, megtörtént események alapján, egy csapat fiatal egyetemistáról, akik csupán filmekből táplálkozva, megtervezik 12M dolláros rablásukat. 
A film első fele a karakterek bemutatásával kicsit unalmas, de szükséges. A rendhagyó jelzőt azért használom, mert a megtörtént eseményeket úgy próbálta a rendező hitelesíteni, hogy a filmben a színészek mellett, megjelennek a történet valódi szereplői, azok szülei, tanárai is. Ezek egyrésze dokumentumfilm formában lett megvalósítva, ahol is az élményeikről, a megtörténtekről mesélnek, másrészt (igaz, talán csak ha két alkalommal) belépnek a filmbe interaktálni a színészekkel is. Ez utóbbiból lehetett volna kicsit több is.

Amit nagyon jól csinál a film, az a második fele. Lehozza a történtek által gerjesztett érzelmeket a nézőhöz, nagyon emberközeli, nagyon hatásos. Átadja a tervezés izgalmát, a problémák okozta pánikot, a feszültséget, a rettegést, a lemondást, kilátástalanságot, a reményt. Remekül bánik az érzelmekkel.

Megemlíteném még a zenét, illetve a két főszereplő játékát is. Mindezekkel, csak ajánlani tudom.

Értékelem: 7

Műfaja: életrajzi, krimi, dráma

Egy érdekesnek ígérkező jövőkép, valószerűtlen világrenddel és még kevésbé hihető konfliktus helyzettel. Annyit a magyar cím is elárul, hogy hét nővér körül zajlik a történet. Egy olyan jövőben járunk, ahol a túlnépesedés kétségbeesett rend szabályozást követel meg világ szerte. Egy családnak, törvényileg, csak egy gyermeke lehet, a testvérek lefagyasztásra kerülnek. Egy ilyen világba születik bele hét nővér, kik apjuk segítsége révén, egy közös személy azonosság mögé bújva élik le életüket úgy, hogy mindegyik a hétnek csak egy, a nevének megegyező napján hagyhatja el a házat, felöltve a közös álcát, melyen nővéreivel osztozkodik. Csak hogy egy nap, egyikőjük nem tér haza.

A sci-fi vagy dísztópia stílus elégé a háttérben marad, ez inkább egy kisebb költségvetésű, de annál korrektebb akció jelenetekkel és kamera kezeléssel rendelkező, végi szórakoztató B kategóriás akció film. Keveset ül le, a története sem merül szociológiai-filozofikus mélységekbe. Ellenben a body count meglepően magas. Teketória nélkül képes oylan karaktereket kíirni a történetből, akiknél nem számítottál erre.

A kötelezően kitalálható csavarra még lép egy meglepőt és meghatót a végén, a lezárása pedig nagyjából az amire a film felétől kezdve számítunk. Ettől függetlenül, vagy inkább ezek mellett is, nem lehet kifogásom, nem bántam meg ezt a két órát.

Értékelem: 7

Műfaja: akció, krimi, dráma

Kíváncsi voltam, melyik remake gyakorlatba fog beilleni ez az új rész. Abba, mely megpróbálja leutánozni az eredetit, átalakítva annak teljes hangulatát az új látvány elemekkel, vagy abba, mely szakít az előddel, és előad egy új történetet, úgy hogy az eredetire csak pár jelenetben tiszteleg. Mind kiderült, mindkettőbe egy picit.

Ez a rendezői vízió sokkal inkább a néző kiszolgálására épít kezdetben. Kapunk jól játszó színészeket, életszerű helyszíneket és díszleteket, valamint reálisabb fényképezés tekintetében is. Kevés a kamera játék, a színek a táj hangulatához idomulnak, és a háttérben néhol rövid időre felcsendülő baljós hörgéseken és sóhajokon kívül, inkább történet központi lett, sem mint lázálom. Igaz, ez csak az álca, mint a film oly sok felesleges mellék szála is. Az utolsó harmadában a film átfordul Argento/giallo mementoba, visszahozva az élénk színeket, felerősítve a zörejekre, sikolyokra hajazó zenét, és úgy lényegében elszabadítva a poklot a képernyőn.

Zavarba ejtő film, horrornak lassú és történet orientált, klasszikus történet meséléshez pedig túlontúl szürreális és művészkedő. Ráadásul az előd exploit jellegével sem szakít, csak annak gyakoriságával egy picit. A közvetlenül az arcunkba kapott erőszak, a vér, a belek, a testváladékok, a szexualitás, mind nyers és kizökkentő. Mégis, talán ezekbe a jelenetekbe érződik, hogy mégis melyik alkotásnak a remakje akar is ez lenni.

Mert sajnos a nézőközponti része a filmnek, nem igazán szolgáltat a színészeken kívül túl sok jóval. A film 2,5 órás, és az első fél órában pontosan elmeséli miről fog szólni, gyorsan elvágva ezzel a misztikumot. A hangulat csak a fent említett naturalista részekben hozza (bár a zene választás ebből is kizökkent), azon kívül tényleg csak a színészi játék és a tánc jelenetek emlékezetesek. Minden más lapos és felesleges.

Nem hittem volna az eredeti megnézése után, de azt kell mondjam, az számomra többet tudott nyújtani. Azért a bizzar részek miatt ez is megér egy megtekintést, de a 2,5 órára azért készüljünk fel lelkileg.

Értékelem: 6

Műfaja: fantasztikum, horror, misztikum