A Cinefest második film körülményei kifejezetten viccesek/érdekesek voltak a részemről.

Először is, metál rajongóként, elégé távol áll tőlem a Rave és úgy kb majd minden elektronikus zenei irányzat.

Másodszor a közönségből két személy foglalt helyet mellettem. Az egyik egy idős (tényleg idős) néni, a másik oldalon, meg az egyik kedvenc podcastem, a Tune Up podcast Ákosa. Utóbbival kellemesen el tudtam beszélgetni, előbbi pedig olyan szinten élvezte ezt a drogokkal, tuc-tuc zenével átitatott fiatalos filmet, hogy az segített nekem is teljesen beleélnem magam a filmben, kívül állóként is.

Persze ez nem (csak) a néni hatása. A film tempója, stílusa elérte, hogy én is együtt pörögjek a szereplőkkel, ott akarjak lenni azon a bizonyos bulin, ami amúgy a 90-es évek elején, tiltva volt a britteknél.

A színezés fekete-fehér volt, bár inkább mondanám szürkés-szürkének. Egy színt hozott be általánosságban a rendező, a vöröst. A vörös színt használta a rádió ledjéhez, ha az be volt kapcsolva, továbbá ez a szín jelent meg a crack-pipa lángjánál is. Egyértelművé téve, a zene drogként való ábrázolását, amire szerintem amúgy az egész film fel volt fűzve.

További vicces momentum volt az angol beszéd angol feliratozása (az a tájszólás.. te jó ég), illetve hogy mikor mentem este haza, a miskolci parkolóban ugyan úgy gyülekeztek a fiatalok, hallgatták a mai kor elektronikus zenéjét a kocsi hangszórójából bömböltetve. Folyt a sör, pattogtak a cigik, egy az egyben visszajött a filmben látott hangulat.

Remek lázadó filmnek tartom, ahol a két barát nem csak az állam szigora, jóval inkább az őket elválasztani akaró két külön világ ellen harcol. Őszinte, tragikumában vicces életigenlő film, néhol meglepően remek képi világgal, jó tempóval, drámai mélysége mellett kellemes humorral.

 Értékelem: 7

Műfaja: vígjáték, dráma, krimi