Túl sok távol keleti filmet jelenleg nem szeretnék látni, de az Akira-t már nagyon rég óta ajánlgatják, így hát betettem egyfajta kikapcsolódásnak a listámban. De amire kicsit jobban kíváncsi voltam az a Párizs, Texas. Nem hazudom azt, hogy hallottam már korábban a filmről, vagy hogy a rendező Wim Wenders neve olyan sokat mondana nekem. De a felületes átfogott elemzések és véleményezések alapján, ő lett a kiválasztott. Aztán tegnap találkoztam az Alien - Aliens dupla feature mozis lehetőséggel, így nem is volt kérdés, hogy a jó öreg szótlan Brett filmjét veszem elő. És mit ne mondjak, a tükrös monológ jeleneten kívül, Harry Dean Stanton itt sem beszél sokkal többet.

A film ugyanis egy lelkileg megtört ember road movie-ja, egyfajta csendes és magába zárkózott önkeresés. Már úgy kezdődik, hogy a főszereplő, egy lesoványodott, rongyos, poros ruhában bújt, magányos és végtelenül szomorú arcú ember, sétál. Látszólag céltudatosan, egy irányba, de se a célját, se a motivációját, történetét nem ismerjük. Ez utóbbit, a már említett tükrös monológig, nem is fogjuk megtudni. Előbbi pedig a Texas beli Párizs, ahova megfogantatását tudja datálni (mint mondottam, önkeresés van folyamatban).

Hamar kiderül, hogy a bolyongás négy éve tart, miközben maga mögött hagyott egy akkor 3 éves fiút és szintén azon a napon eltűnt feleséget. A gyermekre öccse vigyázz, és ő "találja" meg és viszi hozzá végül vissza, a látszólag elméjében is megtört férfit, akinek mind az önkifejezéssel, mind az emlékekkel gondja akad. Lassan és fokozatosan szoktatják vissza a "civilizációba", szerető család kötelékébe, amíg is nem, tippet nem kap arról, merre lehet egykori szerelme és gyermeke anyja.

A problémám a filmmel, hogy ez a történet így leírva, igencsak ígéretes és figyelem felkeltő (akkor is, ha már láttunk ilyent). Miközben a film cselekménye még rá is pakol erre a sejtelmességre némi feszültséggel. Add egy olyan érzést, főleg az utolsó felében, hogy itt történni fog valami tragédia, amit vagy a főszereplő okoz, vagy állapota folytán nem fog tudni megakadályozni. Ígér egy misztikumot, aminek a végére járhatunk, és ami magyarázatot ad. Mindeközben, nem, nem igazán. A múltbéli tragédia ugyan kiderül. Még tetszett is volna, hogy ennyire egyszerű, ennyire emberi, ennyire megtörténhető. Sajnos addigra viszont már elveszített a film. Nagyon lassú, nagyon vontatott, sajnos még azt is mondanám rá, hogy unalmas. A színészekkel, még a gyerek színésszel sincs nagy bajom, Harry Dean Stanton pedig teljesen jól hozta ezt az introvertált személyiséget. A filmnek is megvan a hangulata, csak ez a feszültség az, ami nagyon átverős. A múltban történtek is, inkább csak a film befejezését vetítik elő, magyarázzák meg, de nem adja meg azt a (jobb szó híján) katarzist, amire az eleje óta várunk. 

Mindenesetre kapunk egy melankolikus hangulatot, szép zenét, egyfajta korrajzot, pillanatot az akkori amerikai vidékről. Szép snitteket arról, hogy emberek sétálnak át az út egyik oldaláról a másikra. Kevés párbeszédet, abból is maximum egy kiemelkedőt. Sok egymásra pillantást, és merengést. És egy nagyon is személyes, emberközeli drámát. Nagyon hangulat film, így nem mindegy milyen pillanatban talál meg téged. Engem most egy kevésbé nyitottban.

Értékelem: 6

Műfaja: dráma