Nos, elérkeztünk oda, amit nagyon nem akartam. Május, igazi versenytárs hiányában, meg, valljuk be, az első rész sikere után, akármilyen verseny társ mellett is, Indi jött és tarolt. Nem csak, hogy a hónapban bemutatásra került összes többi film bevételének összege(!) felett teljesített, de a hó végi pozíciójában is kétszer annyit bezsebelt, mint a második. 

A baj csak ott van, hogy én nem szeretem az Indiana Jones filmeket.

Az első és a harmadik részt láttam már. Már nem rémlik melyik idegesített jobban, szerintem a 3.nál akadtam ki. Ott hangzott el minden 32. másodpercben, azaz a film alatt 8500-szor a főcímdal? Vér folyt ki a fülemből.

Hát, ahogy ez a rész kezdődött, esélyes volt, hogy az első fél órában, abba is hagyom.

A musical betét után, egy James Bond leggagyibb elemekkel fűszerezett Bud Spencer és Terenc Hill filmbe csöppentem bele. Csak amíg az utolsó páros egy percre sem vette komolyan magát, addig ez próbálkozott. Fájt a színészi játék, fájt a koreográfia, de még a poénnak vett jelenetek is.

Szerencsére Indiába pottyanva, javult a helyzet, és elkezdett klasszikus kaland filmként működni.

Nem mondom, hogy nem idegesített, de azt félre téve, még szórakoztatott is. Aztán jött a templom. Na, ott meglepődtem. Már a vacsora jelenet megadta a hangulatot, de mikor alá merültünk a "pokolba", az kifejezetten komolyra sikeredett. Már már horrorisztikusra.

Csak aztán hullámvasútra ültünk és visszacsöppentünk a hülyéskedésbe.

Szerencsére a zenét ebben a részben nem tolták túl, sőt, pár másodpercre még a Dual of the Fates dallama is felcsendült (vagyis a Dual of the Fates-be csendült fel ezek szerint a Temple of Doom), és végül is Ke Huy Quan is elviselhetően volt csak idegesítő, úgyhogy összességében inkább pozitív irányba billen a véleményem.

És legalább bezártam a kört (a folytatásoknak meg biztos hogy neki nem megyek.. majd 40 év múlva, talán).

Értékelem: 6

Műfaja: akció, kaland