1984 novemberében, megjelent a Rémálom az Elm utcában. 40 évvel később, annyira élveztem ezt a filmet, ezt a 80as évekbeli hangulatot, hogy eldöntöttem, hogy elindítom ezt a Mindig 40! projektet. Novemberben viszont, a hónap megjelenései között, az a film összesítésben csak a második helyig jutott (a hónapon belül pedig a 16. helyen zárt).

Nehéz rossz szót mondani az emberiségnek csúfolt állatfaj eme újabb borzalmát megelevenítő, témáját tekintve fontos filmre, de sajnos, ami történetként erős, az filmként sajnos kevésbé.

A sokkoló jeleneteknél gyomorszorító tud lenni, igaz, ilyen gyalázatos történések fényében, ezzel nem volt túl nehéz dolga.

Mikor már színészkedésről van szó, emberek kapcsolatának kifejtéséről, bemutatásáról, ott sajnos sem a rendezés, sem a színjáték nem túl acélos. Jó, tegyük hozzá ez utóbbihoz, hogy az egyik főszereplő, nem is színész.

Konkrétan ezt a poklot megjárta menekült, ki orvosként végezte hivatását (már amíg nem kezdték el kiirtani a felsőoktatást végzett lakosokat), majd a fogságból és kínzásokból szabadulva, a film előtt csupán 4 évvel, sikerült kimenekülnie az országból.

A film erős pontja egyértelműen a Vörös Khmer rezsim népirtása, és az azt megelőző amerikai félrebombázás és kambodzsai kivonulás. Az eseményeket lekövető hadi tudósítok közötti kapcsolat-barátság kialakulása, már inkább csak kínos zeneválasztós, lassítós, erőltetett, bezoomolós kezdő-filmes próbálkozás, ami meglepő, mert azon kívül, elnézve a díszleteket, az amúgy példás fényképezést, a brutális háttérmunkát, nehéz összerakni, hogy mehetett ez a része ennyire félre.

Rábeszélni senkit nem fogok. lebeszélni még annyira sem akarok, csak álljon itt, hogy szerintem vannak hibái a filmnek. Sajnos átélni a történetet viszont, túlságosan is átlehető. Főleg annak a fényében, hogy elég sokáig mi is abban a tévhitben éltünk, hogy egy ilyen távoli rémtörténet, jelen korunkban már a közelünkbe soha nem érhet el újra.

Értékelem: 6

Műfaja: életrajzi, dráma, háborús, történelmi