Ez az év valami fantasztikusan kezdődik. Pótoltam egy tavalyi őrületet, leültem egy szem és agykáprázatos látvány élményre, aztán elmentem az év legtébolyultabb film élményére. Így, most, januárban ezt kijelentem.
A rendező már íróként a Cloverfield Lane 10.-el beírta magát az életembe. Aztán jött a Whiplash, mely a világ legizgalmasabb és legfeszültebb.. dobolását mutatta be. Mi? Majd a koronát a La La Land-el érte el nálam. A First Man ugyan nem volt a kedvencem de azt nem is ő írta. Nos, ezt itt, ő írta, ő forgatta le a Covid alatt otthon a hátsó kertben a feleségével, majd ő vitte filmvászonra, 3 órányi őrületben. Úgyhogy igen, nagy elvárásokkal ültem le elé
És mindent és többet is megkaptam, mint amit akartam. Szerzői mű a javából. Arra számítottam, hogy köze lesz a jazz zenéhez, hiszen ez neki már már a névjegye, de arra nem készültem fel, hogy konkrétan a film szerkezetét fogja ez a stílus áthatni. Konkrétan olyan megőrülések voltak benne, hogy a film egy (valójában két) pontján a zene elélvezett. Komolyan. Zseniális káosz volt.
Ahogy a film maga is az. Egyszerre óda és önreflexív kritika a filmművészethez, Hollywoodról. Megemlékezés a leghangosabb néma filmes korszakról és a legnémább hangos film éráról. Prosztó és elmegy a végletekig, de mégis olyan hatásosan játszik az érzelmeiden, mint egy kifinomult bábművész.
Láttunk már ilyent, és erre a rendező rá is erősít, nem csak hogy utalgat régi és új filmekre, de konkrétan ki is kölcsönöz belőlük jeleneteket, történet szálakat. Az Ének az esőben párhuzamot rendesen a szánkba is rágja (,nem egyszer), de még ezen kívül is véltem felfedezni itt egyéb érdekességet is. Kíváncsi vagyok hány száz dolgot nem vettem még észre.
Az első kétharmadban fejvesztett tempóban robog előre, nincs egy másodperc szünet. És mikor már azt hinné az ember, hogy elfárad, még egy fokozattal feljebb kapcsol. Őrjítő élmény volt, a szó legjobb értelmében. A teljes néző közönség együtt lélegzett, forrongót és nevetett a filmmel. Már már koncert hangulatba kerültünk, annyira hatással volt mindenkire.
Aztán hirtelen beletaposott a fékbe, és ott vesztette el a nézőközönség érdeklődésének nagy részét. Kényelmetlen, sötét, melankolikus hangulatban váltva kezdett el mesélni az elmúlásról, változásról, hogy aztán a legvégén egy kaotikus fény-hang robbanással váltson vissza Cinema Paradisoba, állítva könnyes emléket a filmszínházról (úgy, hogy közben megfogalmazza képekben de szövegben is kritikáját Hollywoodról.. meg úgy a nagyvilágról).
Csak úgy kavarognak bennem az érzelmek, ez a film megdolgozott rendesen. Ugyan első nézésre nem ríkatott meg mint a La La Land, de Damien Chazelle ismételten remek karmesternek bizonyult. Bár a karakterek elégé sablonosak, így a film hangulatváltoztatásait nem mindegyik követi le jól, de a színészek, a fényképezés, a vágás, a zene, maga a rendezés, simán feledteti a döccenőket.
Nem volt hibátlan, és kétségtelen, hogy egy kis helyismeret nem árt a filmművészet (h)őskoráról hozzá. De ez nekem, a nagybetűs MOZI élmény volt. Ők ezért élnek, én ezért rajongók. Imádtam.
Értékelem: 8
Műfaja: komédia, dráma, történelmi
