Kicsit elszámoltam magam, és egy másik csoportkörbe osztottam be a filmet. De hát veszni nem hagyunk semmit, ha már újra neki ugrottam, legyen is leírva, mi a véleményem.

A szokásos mantrámmal indítok egy szokásos panelekből építkező filmnél: nem vagyok oda Martin Scorsese maffia filmjeiért vagy földhöz kötött történeteiért. Én azt a Scorseset szeretem, akinek elszáll az agya és valami olyant mutat meg, mint más senki.

Nos, ez nem az a film.

A történetet kár ecsetelni, a szokásos felemelkedés-bukás történet, pont azokkal a karakterekkel, pont azokkal a fordulatokkal, amiket már ismerünk. Amit viszont meg kell hagyni, hogy ez a mozi, valami fene mód jól össze van rakva. A karakterek, a forgatókönyv, a rendezés, remek munka. Ray Liotta-t jó volt újra látni, de Joe Pesci is hozta a tőle elvárt kiszámíthatatlan őrült karakterét.

Külön finomság, hogy a The Sopranos karakter gárdájának majdnem a fele szerepel kisebb-nagyobb szerepekben. Lorraine Braccoról például nagyon lassan esett le, hogy ez az energetikus vadmacska nem más, mint az előbb említett sorozat főszereplőjének a pszichológusa.

A film hossza és az alapvető ellenszenvem ellenére is, meglepően könnyen és gyorsan csúszott, és mivel vagy már harmadszor láttam, így úgy döntöttem feljebb húzom egy pontszámmal. Nagyon élveztem, és végül is tényleg, ez az egyik legjobb maffia film, melyhez eddig szerencsém volt. És nem, én a Keresztapákat sem szeretem. Félek is, hogy nem fogom tudni, azokat a következő fordulókba kicselezni.

Értékelem: 8

Műfaja: életrajzi, krimi, dráma