És ha már popkultúra, mi mást is választhatnék ebből az 5ösből, ha nem a Ponyvaregényt (jó, ehhez hozzá tartozik, hogy bár (nem tudom miért,) nem írtam róla, de még érzem a könnyek ízét a számba, melyet a Schindler sokadig újranézése okozott). A Pulp Fiction viszont modern korunk filmművészetét nézve, megkerülhetetlen. Ugyan hiányzik belőle az a plusz, ami az én szívembe a legjobbak közé tenné, de azon kívül, ez egy őrök klasszikus remekmű, a maga furcsa könnyed és kifacsart stílusa ellenére is. Mármint, éppen azért.

Szintén nem fogok hosszú litániát írni róla, aki nem látta a filmet, az az élete során egyszer úgyis látni fogja, aki meg már látta, annak úgyis beleégett a fejébe pár jellegzetes beszólás, karakter vagy esemény. A töredezett szerkezetet első nekifutásra talán nem is értettem, értelmét most sem igazán tudom, de megadja az egyéniségét az egész történetnek. Ahogy a karakterek is, melyek mintha egy filmmániás gyermek fejéből pattantak ki. Lényegében így is történt. Mert hogy a rendező szerintem már sosem fog felnőni.

De ami a legnagyobb erőssége, az a szövegkönyv. A párbeszédek legtöbbször a semmiről szólnak, teljesen kilógva az adott történetszál cselekményéből. Általános témák, melyet a párbeszédbe keveredő karakterek reagálása, hozzáállása tesz mégis érdekessé. Na meg az a tény, hogy az összes ilyen "általános" beszélgetés egy olyan őrült és kaotikus jelenetbe csapódik át, mely viccet félre téve, felrobbantotta az erre fogékony tini agyamat, mikor először láttam. Azóta, akárhányszor újranézve pedig, a nosztalgia által övezett hatalmas vigyorral várom a beteljesedést.

És meg is kapom, minden alkalommal. Ugyan a közepe a Butcher barátnős részeknél nagyon leül, de hát annak a kicsúcsosodása is olyan eszement beteg jelenetben végződik, hogy megéri kivárni.

És ennyi a film, beszélgetések és őrült jelenetek fejezetei, melyet az ember rongyosra tud nézni.

Értékelem: 9

Műfaja: krimi, dráma