Ron Howard új filmje előtt, úgy gondoltam, megnézzek egy igazi klasszikust. Végül is ez is 13, az is 13. A Ragadozó 2 után, meg amúgy is kellett egy kis visszafogott Bill Paxton színészetet is látnom.

Sokat nem fogok róla írni, 27 évvel ezelőtt láttam, és minden percére emlékszem. Ez ilyen film. Nem csak a vonzódásom az űrkutatás miatt, de a rendezés miatt is. Ilyen az, mikor egy tehetséges karmester levezényli a koncertet.

Minden lépése megtervezett, begyakorolt. Azt nem mondanám, hogy nincs a tarsolyában néhány sosem látott trükk (pl a Vomit Comet zeroG repülő igénybevétele a súlytalanság jelenetekhez, egyszerűen szenzációs képsorokat varázsolt a képernyőre), inkább csak azt, hogy a klasszikus eszközök igénybe vétele jóval markánsabb.

Igen, a film klasszikus, minden előnyével és hátrányával. Van benne jó adagnyi cukor, de még éppen csak annyi, hogy ne feküdje meg az ember gyomrát. A zseniális színészekből sajnos senki nincs, ki a showt el lopná, de szinte mindenkinek megvan a maga kis pillanata, vagy karakter sajátossága, mely eladja számunkra a karaktert. Aztán még ott a képi világ, a zene, a hangulat, mely mind-mind a megfelelő eszköz a rendező számára, hogy az érzelmeinkkel eljátszadozzon.

És mindezt jól teszi. Még úgy is tudtam izgulni, meghatódni, hogy kívülről fújtam, mikor mi fog történni.

Értékelem: 8

Műfaja: kaland, dráma, történelmi