Nem vagyok éppen nagy David Lynch rajongó, bár az is igaz, hogy az ismertségem is viszonylag rövid a rendezővel. Így hát pótlom az egyik legjobbra értékelt filmjével a lemaradásomat.

Alapvetően egy elborult filmre számítottam az eddigi ismereteim alapján. A kezdő képsorok ezt is kezdték előre vetíteni, de csak azért, hogy utána meglepődjek, mennyire visszafogott, mennyire szentimentális és földhöz ragadt alkotás lett ez.

A megvalósítása stílusos, a fekete-fehér kép és az 1860-as évekbeli füstös, szenes Anglia utcái, remekül illenek egymáshoz. A zene, a kamerakezelés, vágás nem maradt emlékezetes, a színészi játék, annál jobban. John Hurt munkája sem lehetett egyszerű e maszk alatt (vagy egy ilyen korlátozott karakt mögött), de Anthony Hopkins is kitett magáért. Visszafogott (csak időnként teátrális) szimpatikus karaktere, végig fogja a néző kezét. Még ha néha főleg a bűntudata révén cselekszik helyesen, ő az erkölcsi iránytűje a filmnek. Kár, hogy a karakteréből nem hoztak ki kicsit több vívódást, karakter fejlődést.

A hangulat alapvetően sötét és nyomasztó, de az emberi árnyoldal mellett, szerencsére bemutatja a jó oldalunkat is, az együttérzést, a szeretetet. A mondanivalója lesarkítva az, hogy az emberség, a "szépség" belül lakozik, nem kívül. Bár néha ezzel a mondanivalójával kicsit hatás vadász, mégsem éreztem azt, hogy erőszakosan sulykolnák belém az író és rendező álláspontját.

Azonban hiába nem voltak komolyabb bajaim a filmmel, az mégsem tudott hozzám szólni. Nem fogott meg egy kicsit sem, nem látom azt sem, hol lehetett volna sokkal jobb, egyszerűen, ez nekem most egy kicsit feleslegesnek tűnt. Hajlanék a 7 pont felé, de nem igazán tudnám kiemelni, hogy miért. Így hát maradok ma kicsit pesszimistább.

Értékelem: 6

Műfaja: életrajzi, dráma