Egy helyszínes kamaradarab bosszú filmet sem lehet túl gyakran látni, pláne nem 1962-ből.

Amire tisztán emlékszem, az a hatása volt. Felzaklatott és felpörgetett, pedig tényleg régi film, egy helyszínes, párbeszéd központú. Masaki Kobayashi filmje, elsősorban az erkölcsök, értékek elvesztéséről, kiüresedéséről szól, de annyi téma megidéződik egy egyszerű elbeszélés során, hogy van miből csemegézni (az elnyomás, a modernizáció, a képmutatás, az emberségesség, illetve annak hiánya, stb).

Ami talán a legjobban működött benne, az a spirális szerkezete, mely révén, bizonyos dolgok és szereplők más megvilágításba kerülnek, és bár egyik sem okoz túl nagy meglepetést, a stílusa, hangulata nagyon ott van, ráadásul ezzel végig fen tudja tartani a néző figyelmét.

Talán ennél sokkal többet nem is tudok róla elmondani. Ami nagyon maradandó marad, a fent említettek mellett, azok a leszámolás jelenetek. A lassú, árnyékokkal és premier plánnal játszadozó rendezés, egy az egyben Leone western filmjeit idézi. Mármint nem is, Leone idézi meg ezt a filmet műveiben. Tudtam én, hogy a western műfaj a szamuráj filmekből táplálkozott, de személyesen ezzel én még csak most találkoztam először.

Bár a film azért nem öregedett mindenhol a legjobban (pl akció jelentek koreográfiája, fejtető maszkok), végső soron az egyszerű története, univerzális mondanivalója simán helyet add a mai világban is neki. Talán a 12 dühös ember mellé nem raknám, de A vihar kapujában-hoz képest, számomra sokkal hatásosabb volt.

Értékelem: 8

Műfaja: akció, dráma, misztikum