Méltó filmmel zárom az Oscar felkészülést. Egy olyannal, amit senkinek nem tudok ajánlani. És ami egyszerűen remek mozi élmény volt.

Egyfajta road movieként tekintek rá. Nem csak azért, mert a film felét nagyjából az tölti ki, hogy két-három szereplő végpontból végpontba utazik, és közben jó eséllyel beszélget is. Sokkal inkább a belső utazás miatt, mert végül is erről szólt az egész, szembe nézés a múlttal és önmagunkkal. E tekintetben kicsit Ingmar Bergman - A nap vége filmjére hasonlított. De csak egy kicsit.

Mert amíg az inkább egy szürreális utazás volt, addig ez egy Csehovi dráma. Ismételten, nem csak azért, mert konkrétan Csehov Ványa bácsijának színpadra vitelének leszünk szemtanúi (és hallgatjuk nagyjából végig az egész művet a kocsi kazettás magnójából), hanem maga a film rendezése is egy drámaiatlan dráma. Hiába jönnek konfliktus és tragikus helyzetek egymás után, a valódi dráma nem a szereplők között, hanem a szereplők tudatában jön létre.

Így az utazás is, legtöbbször üres, modern és vidéki tájak között játszódik. A szereplők egymáshoz viszonya, a színdarab felolvasása is gépiesen, érzelmek nélkül történik. És talán ezért is érződik annyira katarzisnak, mikor egy egy valódi érzelemnek végül is utat engednek.

Rettentően megterhelő, nehéz stílusú, hosszú (de annyira, hogy az egyik legszebb monológ benne konkrétan hang nélkül 10 percig zajlik), művész filmes. De olyan flow-élményt adott, hogy az elejétől kezdve berántott (mármint fél óra utántól, mert hogy fél óráig kezdődik a film némi szoftpornós beütéssel - bár a történetben ennek is helye van) és aztán nem is engedett el (bár bevallom, ehhez szerintem a mozi kellett, itthon lehet hogy teljesen más irányba fordult volna a véleményem, türelmem).

Értékelem: 8

Műfaja: dráma