Nagyon vártam, de vagy a hype ült rá picikét az élményre, vagy csak a rendező tolta kicsit azon a ponton, ahol számomra meg kellett volna állnia.

A film, hatásvadász. Ez letagadhatatlan. De az is, hogy le is vadássza azt a hatást. Rettentően nyomasztó, lélekölő és egyszerre felemelő, szívben markolóan megható film. A közönség nagyjából együtt lélegzett, sóhajtozott, fogta a fejét, vagy törölte a könnyeit.

Mindez remekül meg van támogatva, még ha nem is vesz a néző ebből mindent észre. A 4:6-ba való bezártság, az atmoszférikus (tengeri) zene témák, a sötét, árnyékos helyszín, de az észrevehetőbb  színészi játék, az erőteljes monológok, párbeszédek, könnyes tekintetek dühkitörések együtt alkotják meg ezt a remek összképet. Mert igen, a film nagyon jó, hiába csúszott át nálam kicsit a túloldalra.

A színészi játékokat sokáig nem feledem. Hong Chau színésznő Liz karaktere volt számomra a kedvenc, de az egyik, általam tavaly többször is emlegetett fiatal színésznő, Sadie Sink is megmutatta ismét, hogy lehet rá számítani a jövőben. Brendan Fraser pedig egyszerűen letaglózó.

A vége nekem sok volt, a párbeszédek néha (néha!), a sok giccs miatt inkább erőltetettnek hatott. Valahogy vesztett a film az őszinteségéből. Ezt sajnos nem tudom elengedni neki, de nem tagadom, én is remegő lábakkal, összeszorult gyomorral álltam fel, vagy 5 perccel a film vége után a helyemről.

Értékelem: 7

Műfaja: dráma