Egy fiatal, tehetséges, de ismeretlen zenész, nagy példaképeit felkutatván, a hidegháború előszele és a társadalmi változások által forrongó New Yorkjába érkezik.
A történet egy rövid 5 évet dolgoz fel, ami alatt a névtelen senkiből, a stílus egyik ikonikus alakja, majd saját hangját keresvén annak "árulója" lesz.
Ez egy klasszikus felemelkedés történet, nem mentes a sablonoktól, igazán semmi igazán újszerűt nem hozz be, ennek ellenére, vagyis ezek mentén is, remek kis mozi élmény volt.
Mindez köszönhető a három legnyilvánvalóbb eszközének: a zenének, a színészi játéknak és a parádés hangkeverésnek. Ez a hármas, ez első osztályú.
Az első, a hangulaton kívül, a párbeszédekhez add hozzá sokat. A szövegkönyv, a néha igazán szörnyű "hé.. na bébi.. come on" és a beteg mód művészi között csapong, de szerencsére a zene közbe lép, és a karakterek helyett, a történésekkel kézen fogva mesél, és néha beszél is helyettük.
A hangkeverés, még az én botfülemnek is, az egyik legjobb hangzást hozta évek óta. A mikrofon, a gitár húr és a szájharmonika minden mozzanata nyers és természetes. Ennyire autentikusan szóló filmet, már nagyon régen hallottam.
És mindenhez még érkezik a színészi hozzájárulás is. Az egy dolog, hogy milyen szinten egybe tudnak olvadni a karakterükkel, de az, hogy mindenki, ténylegesen maga játszik a hangszerein, és az, hogy végig ők énekelnek, az egy újabb réteg a tortán.
Már Edward Norton is remekelt az öreg folk énekes szerepében, de Monica Barbaro, mint Joan Baez, kifejezetten csodálatos volt (a House of The Rising Sun előadása pedig konkrétan földbe döngölő). De a fődíjat, Timothée Chalamet vitte el.
Tény, nem ez a "legszebb" ének hang, ami létezik, de elég jellegzetes. És ezzel, illetve a jelenlétével, tökéletesen megformázta az örök csavargót, Bob Dylant.
Értékelem: 7 (hajlok a 8 felé)
Műfaja: életrajzi, dráma, zenés
#moziban
