Adott lett volna Hitchcock filmjét választani, hiszen a tavaly előtti, a Filmszerész Filmklub keretében tartott rendezői fölzárkózáson, pont eme filmje maradt ki a szórásból. Viszont, cserébe tőle már nagyon nagyon sok filmet láttam. A két kiválasztott így hát, némi képen kakukktojás, mert A kölyköt már láttam (még mamánál, fekete fehér TV-n (ami mondjuk ennél a filmnél pont nem számít), ezer évvel ezelőtt), az Amélie-nek meg még friss egyetemistaként neki álltam, és abbahagytam, annyira nem tetszett. És most kíváncsi lettem, mennyire változtam meg.

Az első negyed órában teljesen megértettem, miért hagytam anno abba. A stílusa furcsa, zavarba ejtő, a karakterek szintén. A narráció "lényegtelen" dolgokra tér ki, a szereplők random monológban mesélnek magukról olyan hévvel, hogy ha nekem mondják egy "és kit érdekel???" felkiáltással hagytam volna őket faképnél. Néztem is nagyokat, hogy ezt így 2 óráig, nehezen fogom bírni. De tovább néztem, és milyen jól tettem.

A zene, a hangulat és a főszereplő, annyira sajátos, hogy nehéz volt vele azonosulnom. De szépen lassan, kezdtem ráhangolódni, kezdett megfogni az a módszer, ahogy a rendező bemutatja az élet apró dolgainak a báját, a valóság és az álmodozás összefonódását. Kezdtem megérteni és átérezni a főszereplőt (főleg hogy sok problémája túlságosan is ismerős). Kezdett elvarázsolni a film.

És ez a legnagyobb erénye, a varázslat. Kiszakít a valóság normái közül, és már már olyan érzésem volt, mint mikor belemerülök egy kedvenc regénybe, teljesen átadván magam ama világ szabályainak, beillesztvén magam a főszereplők világába.

Nem akarok ódákat zengeni, mert erről szó sincs. De hogy ez az egyik legegyedibb romantikus történet, amit láttam, abban biztos vagyok.

Értékelem: 8

Műfaja: komédia, romantikus