Aludtam rá egyet. Nem aludtam túl jól.
Ez az a film, mely küzd azért, hogy kizökkentsen a komfort zónádból.
Még akkor is konstans rájátszik a direkt hang és képhatásokkal erre a kényelmetlen érzésre, mikor még/már észre sem veszed. Mikor már belesüppedtél a közönyben. De ott van a háttérben, és szépen lassan bele rágja magát a zsigereidbe. És ha észreveszed (azért legyünk őszinték, elégé direkt módszerrel játszik a rendező, észre fogod venni), akkor ott azonnal elkezd szorítani és üldözni.
Ez az a film, melynek a stáblistáját, senki nem fogja végig ülni.
Ilyen szemszögből konkrétan nem láttam még ezt a témát bemutatni. Pedig a bemutatás, itt nagyon erős szó. Egy embert nem látsz meghalni, nincsenek drámai pillanatok, kendőzetlenül bemutatott kegyetlenkedések, szenvedés. És hiába lebeg a lelki szemeid előtt mind az a szörnyűség, ami ott megtörtént, mindezt olyan természetes közönnyel veszik, a fal jobbik oldalán az édenkertben az emberek, hogy ez a rideg közöny, majd nem hogy rád is rád telepszik.
Majdnem.
Mert hogy a konstans hangok, elfojtott sikolyok a háttérben, az idilli családi medencézés felett megjelenő füstfelhő, pontosan elmeséli, mi is történik a fal mögött. A fal, mely mögött Auschwitz haláltábora található.
A felénél némileg beindul a film, az addigi idillt elkezdi rágni a métely, és a hangulat is kezd egy kicsit átcsapni a The Lighthouse groteszkségében (a halálgépezet már már személyiséget, de legalábbis saját színt és hangot kap, mely fokozatosan mászik bele a közönyön kívül rekedtekbe), hogy aztán megint visszaforduljon egy földhözragadtabb irányba, ahol sajnálatos módon, kis hazánk is fájdalmas megemlítést kap. Majd egy huszárvágással megtörténik a szembesítés, vágás, és vége. Nincs feloldozás. Nekünk sincs.
Szürreális, mégis kimért és pragmatikus, igazán egyedi látásmódú film, melyet valószínűleg sosem fogok elfelejteni. És ami határozottan nem ajánlható bárkinek és mindenkinek.
Értékelem: 8
Műfaja: dráma, történelmi, háborús
