Nem az első film, ahol a Dutch angel (döntött kameraszög) technikát használták, de ezzel a filmmel lett híres. Ráadásnak még Orson Welles neve is szerepel a stáblistán, plusz a máskor eszembe se jutna megnézni kategóriába esik. Nézzük meg, miből maradtam volna ki.

Nos, a történet egy krimi. Detektív történetnek talán nem mondanám (annyira nem csavaros, még a bizonyítékok bemutatását is átmontázsolja a rendező), bár a film nagy részét a történtek utáni nyomozás tölti ki. A 2. világháború után járunk, a megtépázott Bécs szűkös utcái között, melyek felett nemzetközi rendőrség (van itt francia, orosz, angol) próbál meg rendet tartani. Ide csöppen be amerikai írónk, aki egy régi barátjához érkezett látogatóba. A barát azonban nem sokkal ezelőtt meghalt, gyanús körülmények között. Elindul hát a már említett nyomozgatás.

Ami nagyon tetszett, az a hangulat. Baljós sötét noir hangulatot kapunk, a játékidő java, este játszódik, sötétben, esős nyirkos sikátorokban és csatornákban, romos házak között. A főszereplő is, hiába író, megvan benne a detektív véna, így egy klasszikus noir felütést kapunk. Egy nagy hibával. A zene. Az a görög pengetős romantikus vígjátékokhoz simán passzoló zene, teljesen kizökkenti az embert akkor, mikor egy menekülős résznél, vagy egy drámai pillanatnál megszólal. Számomra ha nem is tette teljesen élvezhetetlenné, de rendesen megtörte az addig jól felépített hangulatot. Kár érte. Pedig a helyszín, a fekete fehér képi világ, és az árny-fény játék remek kezelése, többet érdemelt volna.

A történet kicsit amolyan L.L. Lawrence féle ponyva, élvezhető, csavaros, de túl nagy megfejtése és mélysége nincs. Bár azért meg kell hagyni, hogy morális téren, azért meglepett a film, elég súlyos témát kezdett el felszínesen körbe járni. Ehhez volt egy jó erősítés is, Orson Welles személye. Nem kapott sok játékidőt, de annak minden percét kihasználta. Igazi rohadék kis patkányt játszott, teljes beleéléssel. Csak kár hogy a zene ennek is alá tudott vágni.

Értékelem: 7

Műfaja: film-noir, misztikus, thriller