Sajnos túl nagy elvárásokkal ültem be a filmre, vagy rossz passzban, vagy rosszul értelmezve néztem végig. A mögöttem lévő sorok nézői szerint ugyanis ez egy halálosan röhejes vígjáték volt, tapsikolva szék rugdosva végig röhögve. Szerintem a legelejétől kezdve egy sötét, depresszív dráma volt.
Maradnék is a saját értelmezésemnél. Szóval a film, egyfajta furcsa kamaradarab. Színpadon simán megállná a helyét. Egy random ír szigeten vagyunk elzárva, nagyon kevés, egymásra utalt lakós között, ahol már az felforgást és kíváncsiskodást vált ki, ha valaki a szokásos kocsmai rutinja helyett, inkább otthon marad. Ebben a kis zárt közösségbe történik meg, hogy az egyik ott lakó, egyik napról a másikra, megszakítja barátságát a másikkal.
Sok téma terítékre kerül, de az elmúlás, a feledéstől illetve a magánytól való félelem a központi elem. A súlyosságát az ötletes, abszurd párbeszédek és jó adag fekete humor teszik valamelyest könnyebbé, de végig érezni a fájdalmat, és a fent említett félelmeket a háttérben.
Tehát a szöveg és forgatókönyv remek, Brendan Gleeson és Colin Farrell hibátlan, és Barry Keoghan is bejelentkezik egy Oscar jelölésre, és nem véletlenül. Jó rendezés, jó film, csak engem most úgy igazán nem fogott meg. Szerintem egy itthoni újrázásra még sort fogok keríteni.
Értékelem: 7
Műfaja: komédia, dráma
