Sok jót hallottam róla, de be kell vallanom, némi kétellyel a szívemben ültem le elé. Igaz, volt pár pozitívabb találkozásom magyar filmekkel (Kontroll, Kútfejek, Argo), és bár volt ezekben némi kikacsintás a nagyvilág felé, de egyik sem mert teljesen kitörni az idehaza megalkotott keretek közül (talán a Kontroll merte a legnagyobbat meglépni a felsoroltakból).

Erre jön ez a film, én meg teljesen le vagyok döbbenve. Szó se róla, messze nem egy remekmű (pl. Reviczky Gábor minősíthetetlen karaktere nagyon nem hiányzott a filmbe, és Cserna Antal sem vitte túlzásba a színészkedést - mondjuk nem is kapott jó szerepet), mégis annyira más mind az eddigiek, hogy nem csak magyar viszonylatban, de nemzetközi szinten is kreatívnak és egyedinek hat.

A történet nincs túl bonyolítva. Adott egy japán kultúráért rajongó, magányában egy halott japán énekes szellemével együtt élő (táncoló), egyszerű, csöndes és félénk ápolónő, ki a japán szerelmes történeteken ábrándozva, várja a mindent elsöprő szerelem betoppanását az életében. Egy apró bökkenő van, mindenkit, aki körülötte szemet vet rá, szinte azonnal halálos baleset ér.

A film egyediségét elsősorban a látvány, másod sorban a zene adja. Világában a volt magyar szocreaál múlt egyszerűsége keveredik a titokzatos kelet és a laza, vagány nyugat elemeivel. Nagyon színes, nagyon feltűnő, a hazai filmekben megszokott szürkeségnek itt kevés nyomát látjuk. Az is inkább (hol sötétebb, hol világosabb) barnás-vöröses színben jelenik meg, melyet gyakran tör meg a rendező élénkzöld, sárga és fehér színekkel. Kicsit Wes Adamses látvány világhoz tudnám hasonlítani, bár azért nem kell egy Budapest Hotelt várni tőle.

A zenéje, melynek alapja egy finn western (!), egy japán tánc és egy lágy romantikus zene, a régi western filmeket idézi (Ennio Morricone csodáinak felhasználása Sergio Leone stílusban), azaz egy érzelemhez vagy karakterhez (karakterfejlődéshez), egy darab szám tartozik, és csak az az egy csendül fel újra és újra.

A romantikus dallam szerepét nem nehéz kitalálni, a másik kettő érdekesebb. Ezek felhasználása a történettel változik, alakul. Amíg a tánczene az elején bohókásnak hat, úgy változik a gyilkos ragaszkodás szülte puszta káröröm táncává. A western pedig eleinte az egyik karakter kívülállását szimbolizálta, mely a vége felé egyre jobban átmegy a hősi cselekedettek aláfestő dicshimnuszává.

A másik említésre való, azok a karakterek, illetve az őket megformázók. Bár voltak feledhetőek, de négy színész megmaradt. David Sakurai és Bede-Fazekas Szabolcs jól ritmizált, azaz pont a megfelelő mértékben túl (illetve alúl) játszott színészkedést mutat be. Nekem Schmied Zoltán kicsit túlzó nőcsábász alakítása is tetszett, de az igazi adú ász Balsai Mónika volt. Nagyon jól hozza ezt a félénk ábrándozó 30 éves kislányt, és nem csak szerelem ittas ábrándozót kellett eljátszania, hanem meggyötört áldozatra kész szomorú szerep eljátszása is rá hárult. Mindkét végletet nagyszerűen hozta, bár szürke kis egérként engem néha már irritált, de összességében lenyűgöző játékkal szórakoztatott.

Értékelem: 8

Műfaja: romantikus, vígjáték, fantasztikus